Kitartó hit

 

És boldog, valaki én bennem meg nem botránkozik. Lk 7,23

Kitartó hit kell ahhoz, hogy meg ne botránkozzunk? Minden csak azon múlik, hogy meddig terjed a tűréshatárunk. Van, akinek kevesebb idő is elég és elveszíti, türelmét és hitét, és van, akinek a legsúlyosabb betegség sem töri keresztbe Krisztusba vetetett hitét. 

A boldogság, amelyért annyira küzdünk. Legyen kielégítő a családi légkör, legyen megnyugtató az anyagi bevétel, mintha ebben mérnénk a boldogság fokát. Nem akarom ezeknek a fontosságát alábecsülni, de hit nélkül ezek egyike sem valósulhat meg. 

Elveszítjük a türelmünket, egy bizonyos határ után már azt mondjuk eddig és ne tovább, eddig volt Isten és majd ezután jövök majd én, aki megmutatom, hogy kell ezt vagy azt csinálni. Azt képzeljük, hogy nem látja sorsunkat az Isten? Nem kellene-e elgondolkozzunk rajta, hogy nem azért vannak-e bajok az életünkben, mert túl nagy teret engedtünk az ördögnek? 

Ha nagy a baj, legyen hitünk abban, hogy a jó Isten felhasznál bennünket eszközként, hogy az embereknek bemutassuk a krisztusi jellemet. Lehetsz nagy beteg, vagy anyagi csőd fenyegethet, de hittel végig élni, példa az emberek előtt.

Amint elveszíted a hitedet, ott lesznek rögtön a te vádolóid, akik a fejedre olvassák, hogy ez és ez azért történt, mert… és te elhiszed, és már nem akarsz többé hinni és bízni, mert megbotránkoztál. 

Így van a gyülekezeti életben is. Visszhangként halljuk a gyülekezet elhagyóktól: „megbotránkoztam”. Kiben?- kérdezem. Legtöbbször embereket sorolnak fel, és csak nagy ritkán hallom: „csalódtam Istenben” 

Boldog az, aki meg nem botránkozik, mert Krisztus hűsége, igazsága és igazságossága megkérdőjelezhetetlen.