Isten Lelke által vezérelve élni
„Akiket pedig Isten
Lelke vezérel, azok Isten fiai.”
Római levél 8:16
A
cserkésznek minden nap jó tetteket kell végrehajtania, és hogy ezt el ne
feledje, zöld nyakkendőjére minden egyes jócselekedetnél egy csomót kell kötnie
– ezt javasolja legalább is az egyik cserkészkönyv. A jócselekedeteknek e
központi szerepe szülte a következő viccet is:
A
cserkészőrs lelkesen meséli őrsvezetőjének, hogy közös erővel átsegítettek egy
idős nénit az úttesten.
–
Ez nagyszerű – lelkendezik az őrsvezető –, de miért kellett egy egész őrs ehhez
a feladathoz?
–
Hát azért – hangzik kórusban a válasz – mert nem akart átmenni.
Vajon
mi motiválja, mi vezérli a jó teteinket? Az, hogy csomót köthessünk a
nyakkendőnkre? Az, hogy elismerjenek bennünket? Hogy jó véleménnyel legyenek
rólunk az emberek? Hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket? Vagy ez, hogy jó
véleménnyel legyen rólunk Isten?
Ne
tévesszen meg bennünket a külső máz! Bármennyire is nagyszerűnek, nemesnek és
önfeláldozónak tűnik egy jócselekedet, ha azt nem Isten Lelke vezérelte, akkor
az emberi önzés motiválta – még akkor is, ha ez a legtöbb ember fejében nem is
tudatosul. Egy jó tett önző, ha viszonzást várunk; önző ha köszönetet várunk;
önző, ha megjegyezzük és később visszaemlegetjük; önző, ha Isten elismerését
várjuk; és önző, ha az üdvösségünkért tesszük. Önző tettekkel – bármennyire
jóságosnak tűnnek is azok – nem juthatunk be Isten családjába.
Mit
jelent hát az, hogy „Isten lelke által vezéreltnek lenni”? Éppen azt, hogy nem
„a saját gondolataink által vezérelve lenni”. Mennél jobban koncentrálunk saját
magunkra és saját tetteinkre, annál inkább magunk körül forgunk, annál inkább
leszünk önző vallásosak. Ehelyett koncentráljunk Istenre, tartsuk a kapcsolatot
mennyei apánkkal – ahogyan Pál a 15. versben fogalmaz –, és ő elvégzi a munkát
a szívünkben: „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a
cselekvést az ő tetszésének megfelelően” (Pál levele a Filippi gyülekezetnek
2:13).
