Rendületlen bizalom az Úrban
„Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében.”
(Zsoltárok könyve 130:5)
Az utóbbi időben egyre gyakrabban teszem fel nagy sóhajjal kísérve a kérdést: „Mikor megyünk már a mennybe?”
Sóhajtozik a világ, sóhajtoznak a hívők és hitetlenek. Várjuk a csodát, a szabadulást. Testi, lelki gyötrelmeink fokozódnak, a körülöttünk lévő világ egyre veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb. Válságok, próbálkozások, megszorítások és talán valamiféle reménykedés, hogy „majd csak lesz valahogy.” Teljesedni látszanak Jézus azon szavai is, hogy miszerint a gonoszság megsokasodásával egyenes arányban hűl le a szeretet. Bennünk.
Nincs kétségem, hogy a legtöbben őszintén elmondhatjuk a Zsoltáros fenti szavait: „Várom az Urat, Várja a lelkem, és bízom ígéretében.” Milyen mély vágyakozás érezhető ebben a mondatban! De mire várunk mi igazán? Békére, nyugalomra, biztonságra? Fájdalom- és szenvedésmentes életre? Tényleg jó lenne ezeket megtapasztalni.
Valamit azért jól meg kell fontolni. A vágyakozásunk nem arról szól, hogy a bűn következményeitől szeretnénk megszabadulni? Ha csak azért várjuk sóvárogva az Urat, hogy valami rossznak vége legyen, és valami jobb következzen akkor nagyot fogunk csalódni. A Zsoltáros imája sem csak erről szól.
Ez egy zarándokének, amiben egy bűnBEN vergődő ember lelki küzdelmét és hittel teljes felemelkedését láthatjuk. Persze, hogy nyomasztó a bűn minden következménye, de bennünk lévő bűn az, amitől meg kell szabadulni. Erre a szabadulásra mennyire vágyunk? Úgy látjuk-e az Urat, mint akinél egyedül van a bűnbocsánat? Tudunk-e bízni ígéretében, hogy a benne bízó, bűnbánó embernek kegyelmet ad?
Ha mennybe vágyunk, a legfontosabb dolog, hogy Isten ígérete, és kegyelme szerint bűnbocsánatot nyerjünk. Ezért jött Jézus, ez a megváltás lényege. Erről szól a zsoltár záró gondolata: „Bízzál, Izrael, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izraelt minden bűnéből.”
