Nézzük az Úr szabadítását

„De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az ÚR benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket.”

II. Mózes 14:13, MBT


Nem egyszerű dolog a szabadulás sem! A rabság a legnehezebben elviselhető élmény, ami létezik, de a szabadság sem egyszerű. Először rabszolgaság hosszú évszázadokon át, azután kiáltozás Istenhez (mert eddig is el kell jutni, hogy a menny ne az öklünket, hanem az összekulcsolt kezünket lássa meg). Azután bántjuk azt, aki szabadítani jött, mert nem történnek olyan sebességgel az események, ahogyan mi szeretnénk. (De miért történnének gyorsabban, ha mi a lassú leckéket sem értjük meg?) Majd csapások, melyekből nemcsak az ellenség veszi ki a részét, de hármat a választottaknak is ki kell állniuk. Nem könnyű dolog a szabadulás sem.

Azután keserű füvekkel és sült báránnyal ünnepelni akkor, amikor még mindig rabszolgák vagyunk. Pedig saruval a lábon és bottal a kézben nem lehet nyugodtan enni! Közben arra gondolni, hogy én magam is elsőszülött vagyok és nekem is van elsőszülöttem, és mindent megtettem-e, ami a megmeneküléshez szükséges. Vitaminokat nem szedhetek rá, mert nem betegség, ami jön, pajzzsal nem érek semmit az öldöklő angyal ellen. Csak vérrel kenjem be az ajtófélfát? Nem elég festékkel? Miért épp az ajtót? Vagy bízzak abban, amit Mózes mondott, még akkor is, ha nem minden részletét értem? Muszáj nekem mindent a legapróbb pontokig értenem ahhoz, hogy engedelmeskedni tudjak? Miért nem részesedhet ebből az ünnepből az idegen, csak aki Isten családjához tartozik? Miért kell ennyire komolyan elköteleznem magam ahhoz, hogy én is részt vegyek ezen az ünnepen? Nem könnyű esemény ez a szabadulás.

Majd jön a jel, és végre indulunk. Vége a rabságnak, a kínzásoknak, végre teljesedik, amit Isten megígért. De én azt gondoltam, hogy kiérünk Egyiptomból, és sétálunk egy órát (hiszen szoknunk kell a szabad levegőt), és ott leszünk Kánaánban. Nem kell hosszú út, hiszen mi mindent tudunk. Már tudjuk, hogy Mózest kell okolni azért, ha nyom a saru, ha hosszú az út, ha mögöttünk egyiptomi katonákat látunk felfegyverezve. Nekünk jobb lett volna Egyiptomban rabszolgának lenni, mint itt a pusztában meghalni. Inkább vagyunk mi robotok, és mindent megteszünk, amit nekünk mondanak, mint mártírok, akik engedelmesen halnak meg. Nem egyszerű dolog a szabadulás.

Mózes ennek a fenyegetőző népnek mondja, hogy ne féljenek, mert Isten ma nagyot fog tenni értük. Ezért a népért? Isten Maga? Megszabadít? Hiszen most van egész Egyiptom a nyomunkban. Ilyen szorult helyzetben még rabszolgaként sem voltunk. Isten nem mérlegelte, hogy megérdemlik egyáltalán ezt a nagy szabadítást? Kettéválasztani a tengert egy ilyen tömeg miatt, akik csak hitetlenkedni és csúfolódni tudnak? Milyen jó, hogy Isten nem így gondolkozik. Ő azt kéri, hogy ne féljünk, álljunk helyt, és úgy nézzük végig, hogy Isten milyen csodát tesz értünk. Nem passzívan, nem úgy, hogy közben a félelemtől nem vesszük észre a csodát, hanem helytállni és nem félni! Nem egyszerű valami ez a szabadulás.

De ha Mózesnek megfogadjuk ezt a két tanácsát: nem félni és helytállni együtt, akkor talán nem is lesz olyan nehéz az a szabadulás. Azaz rájövünk, hogy nekünk van rá szükségünk, hogy ne legyen olyan könnyű, mert ha túl könnyű lenne, akkor Isten semmire sem tudna bennünket megtanítani.

Zoboki Nóra

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

A tökfőzelék és a szeretet