Ne állj ellen az Úr hívásának!
„Azért ismét kijelölt egy napot, egy „má”-t. Dávid által mondatja annyi idő után, amit már előbb idéztünk: Ma, amikor majd halljátok szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket.” (Szent István Társulat ford.)
(Zsidókhoz írt levél 4:7)
Hitünket talán a várakozás teszi leginkább próbára. Nem szeretünk várni. Pedig az életünk idejének nagy része ezzel telik. Várunk, hogy sorra kerüljünk a postán, várunk a buszra és a vonatra. A reggeli rohanásban még a pár perces várakozás is örökkévalóságnak tűnhet. Ültünk már hosszú perceken át a „váró”-termek valamelyikében figyelve, hogy mikor kerülünk sorra? Csak várunk és morgunk, feszengünk magunkban. Zúgolódunk, méltatlankodunk. A türelmünk persze nagyobb dolgokban is próbára van téve. Várunk az „Igazira”, a gyermekre, a jó munkahelyre, arra hogy a dolgok jóra forduljanak. Átéljük ezeket minden nap.
A hívő ember várakozása kiegészül még valamivel. Várunk Isten ígéreteinek teljesedésére, a célba érkezésre. Hisszük, hogy Jézus visszatér, vissza kell jönnie. De mikor? Meddig kell itt gyötrődni, szenvedni, vándorolni?
A fent említett igeszakasz Izrael életének egy adott eseményére utal. Arra az időre, amikor már halálosan belefáradtak az örökös vándorlásba. Egyiptomból Kánaánig talán néhány hét alatt is eljutottak volna. Ehelyett negyven évig meneteltek. Nehéz lenne eldönteni, hogy Isten vagy a nép türelme lett jobban próbára téve.
Jelen történetünkben (lásd: 2Móz 17:1-7) a nép fáradt, szomjas ezért vizet kér. Lehetőleg azonnal. Zúgolódnak, perlekednek Mózessel és Istennel. Mentek Isten után, de szívük még Egyiptomban volt. Engedelmeskedtek egy ideig, de mivel nem szívből jött, lázadáshoz vezetett.
Végül Isten azt mondja: „Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép.” Ezek után adta Mózes a Massza, vagy Meriba nevet a helynek utalva arra, hogy „így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem?”
Isten ígéretei bizonyosak. Célhoz fogunk érni, meg fogjuk találni nyugalmunkat, csak bízzunk benne. Isten azt mondja ma: kapsz egy újabb napot. Talán ez próbára teszi a türelmedet, hitedet, de ad egy lehetőséget is. Istent nem az érdekli, hogy milyen hamar visz minket a mennybe, hanem hogy olyan legyen a jellemünk, hitünk, szívünk, hogy oda vihessen.
Ha hallgatsz hangjára, és nem zúgolódsz, akkor nyugalmat találsz. Most magadban, és majd akkor az ígéret földjén.
A hívő ember várakozása kiegészül még valamivel. Várunk Isten ígéreteinek teljesedésére, a célba érkezésre. Hisszük, hogy Jézus visszatér, vissza kell jönnie. De mikor? Meddig kell itt gyötrődni, szenvedni, vándorolni?
A fent említett igeszakasz Izrael életének egy adott eseményére utal. Arra az időre, amikor már halálosan belefáradtak az örökös vándorlásba. Egyiptomból Kánaánig talán néhány hét alatt is eljutottak volna. Ehelyett negyven évig meneteltek. Nehéz lenne eldönteni, hogy Isten vagy a nép türelme lett jobban próbára téve.
Jelen történetünkben (lásd: 2Móz 17:1-7) a nép fáradt, szomjas ezért vizet kér. Lehetőleg azonnal. Zúgolódnak, perlekednek Mózessel és Istennel. Mentek Isten után, de szívük még Egyiptomban volt. Engedelmeskedtek egy ideig, de mivel nem szívből jött, lázadáshoz vezetett.
Végül Isten azt mondja: „Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép.” Ezek után adta Mózes a Massza, vagy Meriba nevet a helynek utalva arra, hogy „így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem?”
Isten ígéretei bizonyosak. Célhoz fogunk érni, meg fogjuk találni nyugalmunkat, csak bízzunk benne. Isten azt mondja ma: kapsz egy újabb napot. Talán ez próbára teszi a türelmedet, hitedet, de ad egy lehetőséget is. Istent nem az érdekli, hogy milyen hamar visz minket a mennybe, hanem hogy olyan legyen a jellemünk, hitünk, szívünk, hogy oda vihessen.
Ha hallgatsz hangjára, és nem zúgolódsz, akkor nyugalmat találsz. Most magadban, és majd akkor az ígéret földjén.
Megjegyzések