Kiálts!
Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat
mondok néked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz.
(Jeremiás 33,3)
Az Istennel való párbeszédünkről fogunk ma elmélkedni
és remélhetőleg nem csak ma, hanem mindig! Mennyire merjük mi az Istent
segítségül hívni? Felületesek-e az imáink? Számon kértük-e már Őt?
A hipotézisem az, hogy van bennünk egy gát, ami
nem engedi, hogy mi természetesek legyünk Vele. Ha nem értesz egyet velem, nézd
el nekem ezt a hibámat, és nagyra becsüllek téged, aki előtte jársz! Sok embert
hallottam már imádkozni életemben (mások nálam még többet is) de soha nem
hallottam olyan imádságot, amelyben valaki elkiáltotta volna magát. Gyakran
érzem úgy, hogy az imádság, csak úgy, mint sokszor a hitünk fejlődése is,
konzerválódott és nem vagyunk képesek előre lépni.
Mit gondolunk, van-e a vallásos életben
stagnálás? Lehet-e nem fejlődni? Vallásos emberként a szinten tartás
lehetőségét el is vethetjük. Annak ellenére, hogy látunk sok olyan példát, akik
kifejezetten az egyhelyben toporgást választják, egyértelműen kizárhatjuk azt,
hogy a Szentírás bennünket arra tanítana, hogy ne fejlődjünk. Épp ellenkezőleg,
arra ösztönöz bennünket, hogy folyamatosan jobb emberekké válhassunk!
Az ima a hívő ember lélegzetvétele. Biztos vagyok
abban, hogy sokan sokszor nagyon nehéz helyzetben vannak akár fizikailag vagy
lelkileg, de az Isten azt mondja: kiálts hozzám. Ő kész megfelelni a
kérdéseidre, ő kész válaszolni és olyan dolgokat is elmond neked, amik nagyobbak
minden problémádnál.
Ehhez az kell, hogy a konzervált módszerről, élő
fejlődő módszerre váltsunk. Attól nem kell félnünk, hogy nem kapunk válaszokat.
Az Isten soha nem hagy válaszok nélkül! Ebben biztosak lehetünk, mint ahogyan
abban is, hogy mindaz, amit Ő megígért nekünk az úgy is lesz!
