A tékozló
„És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.”
Vártál rám. Nap, nap után még mindig nézted az utat, amin úgy viharzottam el, hogy vissza se néztem Rád. Vártál rám, mert szerettél. Akkor is, amikor én ezt nem értettem, vagy nem akartam megérteni.
Én menni akartam, mert félreismertelek. Menni akartam, mert azt hittem, máshol jobb lesz. Azt hittem, nekem máshol van a helyem. Azt hittem, hogy nekem szükségem van erre, hogy végre élhessek. Pedig az életem ott volt melletted, és csak időre lett volna szükségem. Időre, amit én adok neked, hogy megismerhesselek igazán. Hogy leüljek melléd, és végre csak Veled foglalkozzak, semmi mással.
De persze én jobban tudtam. Mindig jobban tudtam, és nem érdekelt, hogy Te mit élsz át, min mész keresztül. Csak magammal voltam elfoglalva, és mentem a saját fejem után bele a vakvilágba. És jó volt. Először. Legalábbis azt hittem, ez jó nekem, és csak később jött a kegyetlen valóság.
Nem tudom már, mennyi idő telt el, hány nap nézted eredménytelenül az utat, hány napig vártál rám szűnni nem akaró reménnyel a szívedben. Nem tudom, hány nap telt el, mire be mertem vallani magamnak, hogy tévedtem. És aztán mire fel mertem állni a sárból és mocsokból a “disznók vályúja” mellől.
Hosszú volt az út oda is, ott is és vissza is. Túl sok idő telt el, mire el mertem hinni, hogy még szóba állsz velem. Hogy Te nem az vagy, akinek sokan hisznek. Hogy Te szeretsz, értekelsz, hiszel bennem es hazavársz.
Sokat veszítettem. Időt, kapcsolatokat, boldogságot. Persze, Rád már teljesen más szemmel nézek, de meg lehet Téged ismerni a kegyetlen kitérők nélkül is. Most már tudom, hogy nem érte meg. Nekem erre nem volt szükségem. Nekem Rád volt szükségem.
De most már itt vagyok. Itthon vagyok. A Te tékozlód. Hazaértem.
