A megrepedt nádat nem töröm el!
Édesanyám elvileg „keresztény” családban nőtt fel, mire azonban nagykorú lett, úgy döntött, hogy ebből a kereszténységből nem kér. Az amúgy is „megrepedt nádszálat” törvényhez hűen ragaszkodó testvérek eltörték. Ezért két testvéremet és engem úgy neveltek, hogy nincs Isten.
Aztán a tanárképző után Dél-Somogyban kapott állást, ahol egy nála idősebb hölgy felkarolta, aki később egy értelmi fogyatékos felnőtteket gondozó intézet igazgatója lett.
A jó kapcsolat miatt mi nagyon sokat voltunk közöttük. Karácsony, húsvét, majális vagy jelmezbál…, mi mindig ott voltunk. Így megtanultuk azt a szabályt, hogy az amúgy is megrepedt nádat nem töröm el.
Juhász Zsófia, aki az őrbottyáni intézetben dolgozott, írt egy verset.
„Egész világot hozzál, hogyha jössz, Arcod ragyogjon, fényljen, mint a könny.... És ha mosolygáson a küszöbnél megáll; Szereteted szívembe nem talál. … Egész öleléssel, ölelj, hogyha fogsz, Fél öleléssel, csak félig dobogsz…” (részlet: Juhász Zsófia: Bíztatás Őrbottyánból című verséből).
Egy keresztény írónál a következőt olvastam.
„Nem Krisztus követője az, aki lesütve a szemét, elfordul a tévelygőtől, s hagyja, hogy lezuhanjon a lejtőn.” {DA 462.4}.
Akár értrelmi, akár fizikai fogyatékkal élni, a bűn következménye. Ha elfordulok tőle, olyan, mintha egy tévelygőtől fordulnék el, mert mind a kettőnek szüksége van Jézusra.
Mit jelent befogadni, mit jelent a „megrepedt nádat nem eltörni”. Ha háta mögött összesúgok, ha megfagy a levegő, amikor ő belép és érzi ezt; akkor eltört a nád. Az igazi befogadás az, amikor úgy tudok viselkedni, mint azelőtt. Nem kell éreztetni, kioktatni, csak szeretni. Ő tudja, ő látja, hogy más, mint mi. De ezt nem mi mondtuk neki; mi csak szeretjük (egész szeretettel) és befogadjuk.
Mitől válik ilyenné egy ember? „Lelkemet adtam őbelé” (1) mondja Ézsaiás. És ez a lélek szereti a bűnöst, mégha a bűnt nem is. Ez a „lélek” azáltal hirdeti hűen a törvényt, hogy a nádat nem töri el.
