Ászáf kételyei
Ászáf nem tartozik a Biblia legismertebb szereplői közé. A Zsoltárok könyvén kívül talán csak 1-2 helyen említik röviden a nevét. Ebből a néhány szakaszból viszont megtudhatjuk róla azt, hogy valamikor Dávid és Salamon korában élt, abban a kivételes időszakban, amikor a szentély, Isten népének vallási központja, többé-kevésbé az Isten által eltervezett módon nyitva volt és működött.
Sőt, Ászáf egy különleges, fontos feladatot látott el a szentély körül: ő volt a templomi énekesek, zenészek egyik vezetője, és (amint azt a Zsoltárok könyvében is látjuk) dalszövegírója. Talán ma azt mondhatnánk, hogy ő volt a dicsőítő kórus vezetője. És ez hatalmas felelősség, hiszen az ő feladatuk volt az, hogy az embereket bevezessék Isten jelenlétébe.
De mi van akkor, ha a dicsőítő csapat vezetőjének és dalszerzőjének kérdései támadnak Isten szeretetével, igazságosságával, megbízhatóságával kapcsolatban? Ászáfot ugyanis hasonló kérdések gyötörték. Jól tudta, hogy hitük szerint Isten a jónak kedvez, a gonosznak pedig rossz sora van. A valóságban azonban ennek pont az ellenkezőjét látta. Mi ilyenkor a megoldás?
Ászáf végül úgy döntött, őszinte lesz Istennel, és megírt egy olyan zsoltárt, amelynek soraival sok másik izraelita is tudott azonosulni. A dalszerző felismerte, hogy ha kérdéseink vannak Istenhez, vele kapcsolatban, akkor nem mehetünk úgy hozzá, hogy csak az Ő jóságáról, nagyszerűségéről éneklünk, hiszen az nem lenne őszinte. És amíg az ének megírása közben Ászáf kereste a szavakat, Isten megadta neki a választ is. A költő rájött, hogy az Istenhez hűségesek egészen különleges ajándékot és bizonyosságot kapnak Uruktól, ami többet ér minden földi jónál, amiben az istentelenek részesülhetnek. És végül ez lett őszinte, kérdésekkel teli dicsőítő énekének konklúziója:
De én? Isten közelsége oly igen jó nékem. Az Úr Istenben vetem reménységemet, hogy hirdessem minden te cselekedetedet.
