A könnyek tengerén
Egy közvéleménykutatásban megállították az utca emberét: „Az lenne a kérdés, hogy szerettek-e élni?” Az egyik válasz így hangzott: „A gyász meg a szenvedés, az az életem.”
Ha vezettél már titkos könny-naplót a párnád huzatán, vagy csak ültél némán, magad elé meredve, mert már sírni se volt erőd, akkor érted, miről beszél ez az ige. Abban a korban, ahol ez a szöveg leíródott, azoknak, akiknek leíródott, ez nem egy szép képeslap üres szövege volt. Ők, az első századok keresztényei rengeteg könny, vér, verejték, szenvedés, gyász, jajkiáltás és fájdalom után is foggal, körömmel ragaszkodtak a reményhez. Amikor győzött volna az apátia, a teljes érzelmi sivárság egy ilyen szeretetlen világban; amikor győzött volna a keserűség a rengeteg őket ért veszteség után, tudták és tapasztalták a Szeretet Istenének valóságát és ragaszkodtak hozzá.
Maga az író, János sem idealista – ő a Patmosz szigetén raboskodva ír, üldözötten, szegényen, mindentől és mindenkitől távol, haláltáborban dolgozva. Ezért is üt ennyire ez a mondat: mert ott és akkor egy szenvedő ember ír egy szenvedő világnak arról, hogy nem a szenvedésé az utolsó szó, hanem a gyöngéd isteni kézé, amely megért, elfogad, átölel, gyógyít, vígasztal. Úgy beszél, mint aki nem csak álmodik róla, hanem, mint aki tapasztalta.
A könny letörlése azonban nem egy mágikus pillanat a távoljövőben, hanem egy olyan isteni hozzáállás és jelenlét, amely már most is elkezdődik bennünk (és általunk), amikor nem futunk el a fájdalomtól, hanem Istennel együtt szeretettel reagálunk rá. A gyász, a fájdalom, a veszteség – ezek nem az isteni jelenlét hiányát jelentik, hanem gyakran éppen azt a kaput, ahol Isten belép. A "már most, de még nem" valósága ez: ahol a fájdalom még itt van, de már nem uralkodik. A Szeretet Istene uralkodik.
