Nem szükséges? Mára sajnos dehogy nem!
Pál apostol első levele a Thesszalonikaiaknak 4. fejezet 9. verse
Ha van valami, amiben a leggyakrabban alulmaradunk mi, keresztények, akkor ez az, a testvéri szeretet. Pedig maga Jézus is azt mondta, hogy erről ismeri majd meg a világ, hogy az ő tanítványai vagyunk, ha egymást szeretjük.
De mi is történt velünk, Krisztust követőkkel, hogy ez, ami régen annyira természetes volt, mára megváltozott?
Az első gyülekezetek már pünkösdtől kezdve igyekeztek ezt az erényt hűen gyakorolni. A szükségletekre odafigyeltek, a vagyont közösnek tekinteték, ha valaki nehéz helyzetbe került, annak javára akár adományokat is gyűjtöttek. Sikerrel hárítottak el olyan akadályokat, mint az etnikai különbségek is. Már pünkösd után a hét diakónus megválasztásával gondoskodtak arról, hogy minden háznál legyen időben úrvacsora. Ezekben az időkben a Szentlélek vezette őket és a csodák, melyek néha megrémíteték őket, mint Ananiás és Safira esete, a helyes útra terelték mindannyiukat. A későbbi üldözések pedig nemhogy elválasztották volna őket, sőt, méginkább összefogtak és ha kellett, akár készek voltak együtt meghalni Néró császár kegyetlen vérengzései közepette.
Mi történhetett hát később, minek sikerült megbontania ezt az összetartást? - kérdezhetnénk. Nem más, mit a tanításban való különbségek felerősödése, a tévtanítók megjelenése, akikre Pál apostol épp úgy utalt a maga korában, mint maga Jézus Krisztus is a nagy apokaliptikus beszédében. Ezek a jövendölések felfedték, hogy a jövőben a kereszténység meghasonlik, a hamis tanítások megosztják a gyülekezeteket, sőt hamis krisztusok és hamis próféták támadnak. Nem akarom elmesélni a viszontagságokkal teli egyháztörténelmet, de sajnos mára ténnyé vált a kereszténység megosztottsága és az, hogy a testvéri szeretetet felváltotta a "kinek van igaza" fölötti elmélkedés. Bár szíve mélyén az egész világ, beleértve e keresztényeket is, vágyakozik arra, hogy Isten gyermekei között végre megszületne az egyetértés, mindez a leginkább csak hiú ábránd marad. A másikban való kételkedés azonban nem csak felekezetek között jellemző, hanem egy felekezeten belül is felütheti a fejét.
Ha saját közösségünket nézzük: Vajon van-e elfogadás a különféle véleményekkel kapcsolatban? Létezik-e egyáltalán a párbeszéd? A másik ítélkezés nélküli meghallgatása? Megéljük-e a sokszínűség egységét, vagy uniformizálni szeretnénk? Vajon minden gyülekezetnek hasonlónak kellene lennie? Mindenhol ugyanabban az órában kezdődjenek az istentiszteletek, a biblia órák és lehetőleg ugyanarról is szóljanak? Az ünnepeink, mint az úrvacsora és a keresztség is egyforma legyen? Nyitottan, vagy zártan osszuk-e a kenyeret és a poharat? Csak a tagok vehessenek belőle és senki más, még nagyobb gyermekeink sem, akik kicsi koruk óta ismerik az erről szóló tanítást? Ha végre eljön egy-egy közös ebéd ideje csak vegetáriánus, esetleg vegán étel kerülhessen az asztalra, vagy más is? És még sorolhatnám a megosztó kérdések sokaságát, amelyeknek lehet teológiai, kulturális, tradicionális alapja is. Mert bizony mindezek fektetnek akadályt testvéri szeretetünk elé.
Mert szeretlek, ha olyan vagy mint én, ha azt szereted, amit én, ha úgy gondolkodsz, ahogy én! Ha más vagy, akkor nehezebb.
Vajon nem felejtjük el a legfontosabbat? Hogy a bűn miatt, mi teljesen mássá lettünk, mint Isten. Ő mégis a lehető legközelebb jött hozzánk, hogy mindent megváltoztathasson bennünk, ami minket elválaszt tőle. Különbségeink, hibáink, de még gonoszságunk sem tudta elriasztani Őt attól, hogy megváltson minket! Ez a szeretet! Bárcsak tudnánk mi is így szeretni! Mit szólnál hozzá, ha ma elkezdenénk?
