Az elfelejtett jelszó
Miért felejtünk el annyi mindent? Tudod, mint amikor kulcs nélkül maradsz az ajtó előtt. Vagy amikor fizetnél a kártyáddal, de nem jut eszedbe a pinkód. Vagy, amikor belépnél valahová a weben, de elfelejtetted a jelszót. De miért olyan nehéz ez? Kezdünk szimplán szenilisekké válni, vagy van itt valami más is?
Az ókori Izraelben nem jött az emberrel szembe sem nyomtatott, sem virtuális információ éjjel és nappal. Nem pittyegtek a telefonjaik, nem kaptak szórólapot a postaládába, és nem dobott fel hirdetést a web sem minden percben, ahogy nem kaptak az arcukba plakátokat sem az út mentén lépten nyomon. A történetek, egymás szavai, vagy a zsoltár esetében éneken keresztül terjedt az üzenet. Talán az akkoriak információ mennyisége és minősége fordított arányban volt, hozzánk képest. Az akkoriak agyát nem bombázták impulzusok milliói óránként. Nem voltak így túltelítve. Ezért, amikor elhangzott a Zsoltár éneke, volt hova elraktározni, becsülték és éltették azt szívükben, fejükben, életükben – hiszen nem más, csak az. A Zsoltár dala mögötti ősi művész, tudta, hogy az Isten történetének olyan ereje van, hogyha azt mások belsővé tudják tenni helyes irányt adhat az életnek (személyesen és kollektíven is). Rólunk pedig úgy pereg le az Istentől jövő impulzus, mintha tele pohárba akarnánk vizet önteni.
A tudatod tárolóedénye véges: ha szeméttel van tele, nem csoda, hogy nem véled felfedezni Istent. Ha helyet készítünk Istennek, akkor szavát belsővé tudjuk tenni – mint a legfontosabb jelszót –, és ez erőt ad, hogy kiszabaduljunk saját hibáink és félelmeink mókuskerekéből.
Mivel van tele a lelked legbelső széfje? Mivel van tele a tudatod? Lehet, hogy egy kis „böjt”, egy kis nyári nagytakarítás, és láss csodát, Isten beszéde eléri a szívedet, átformál, gyógyít.
