Adni öröm
És örült a nép az önkéntes adakozásnak, mert tiszta szívből, önként adakoztak az Úrnak...
Emlékszem rá, hogy gyermekkoromban, amikor valamilyen
alkalomra csokit vagy cukrot kaptam, és azt mondták a szüleim, hogy osszam meg
a húgommal, ez nem nagyon akarózott. Nem voltunk túl jó testvérek, így hát
adtam ugyan, mert a szüleim azt mondták, de nem szívesen. Egészen más volt a
helyzet, amikor a barátaimról volt szó, vagy később, amikor megtetszett egy-egy
lány... Nekik szívesen adtam, mondani sem kellett.
Gondolom, sokaknak ismerős a szituáció, ugye? Akit
szeretünk, annak szívesen adunk: gyermekeinknek, szüleinknek, testvéreinknek,
barátainknak. Annak, hogy mennyire szeretünk, vagy mennyire vagyunk képesek
szeretni, az az egyik mutatója, hogy mennyire vagyunk készek adni.
Ha szeretjük Istent, akkor neki is szívesen adunk, ahogy ez
történt a templom építésekor, amiről a kezdő gondolatban olvastunk. Adunk neki
az időnkből, a figyelmünkből, az erőnkből, a tehetségünkből és a pénzünkből is.
Akik így szoktunk tenni, tudjuk, hogy milyen öröm ez.
Teljesen más úgy adni, ha muszáj (ahogy én adtam a húgomnak
a csokiból), és ha szeretetből, önként adunk. Jézus arra bátorított, hogy ne
csak azokkal tegyünk jót, akiket szeretünk, hanem mindenkivel, akinek szüksége lehet
arra, amit tőlünk kaphat. Az igazi szeretet ilyen. S ha hallgatunk a Szentlélek
hangjára, és adunk, amikor ő szeretné, akkor jönni fog az öröm is. Mert adni
öröm.