Ketten egy biciklin?
"Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus."
A legszebb öröm a káröröm, szokták mondani. Ha nem is szép, de ki az, aki ne horkanna fel az ehhez hasonló videókat látva? A kerékpárverseny célegyenesében járunk. Az élen járó versenyző méterekkel előzte meg a társait, a második versenyző nem is látszik az utolsó kanyarban. A győzelem esélye? Száz százalék. Olyan nincs, hogy nincs meg az arany. Emberünk ezt pontosan tudja, még egy utolsó alkalommal hátrapillant, és amikor látja az előnyét, örömében mindkét kezét az égbe emelve ünnepel, ahogy teljes sebességgel a cél felé száguld. A közönség őrjöng. Kavics. Repülés. Földetérés. Főhősünk nem ütötte meg magát, jobban fáj neki a szégyen, és a tudat, hogy túl korán ünnepelt. Két méterrel a célvonaltól figyeli, ahogy a versenytársai egyenként suhannak be a győzelembe. Majdnem ő nyert. A "majdnem" azonban nem jelent semmit.
Persze rossz dolog nevetni mások kárán, így vegyük sorra inkább a videó tanulságait!
A verseny utolsó pillanataiban már nem a képességek számítanak. Itt már nem az a lényeg, hogy mennyit készültél, milyen bringád, ruhád, csapatod, edződ van. A győzelem feltétele ennél triviálisabb. A verseny ezen szakaszában az egyetlen dolog, ami különbséget jelent diadal és bukás között az, hogy képes vagy-e az utolsó pillanatig a kezedet a kormányon tartani. Versenyezni a célvonalig.
Fárasztó, igen. A sokadik kör után az ember szívesebben dőlne hátra, sütkérezne a győzelemben, hiszen már mindent elért, amit el lehet érni, a cél már nagyon közel van, már majdnem vége. Ez itt a kulcsszó: majdnem. Majdnem nyerni nem lehet. Nem számolják a "majdnem győzteseket". Aki majdnem győzött, az nem győzött. Aki majdnem végig bírta, az nem bírta végig.
Van olyan, aki örömében, van, aki fáradtságában venné le a kezét a kormányról az utolsó métereken. Nem tudom, te hogy vagy vele, de Pál apostol inkább ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. Levenné, de nem teszi. Nem adja fel, hanem végig kitart. Alig lát a szemében villogó szikráktól, a lábai már remegnek, a kezei csúsznak az izzadságtól... Persze mindez átvitt, lelki értelemben. Ilyen a keresztény élet. De akkor is kitart, nem dől hátra, nem adja fel, hanem megtolja még az utolsó szakaszt. Példa értékű kitartás! Hozzáállás, amit nekünk is követni kellene.
De az utolsó mondatrész teszi az I-re a pontot. Nem a győzelem hajtja már, hiszen az a motiváció kevés volna. Nem azért tart ki, mert vonzza az örök élet és a menyország bárányokkal heverésző, szelíd oroszlánjainak festményei. Azért tart ki, mert van segítsége: kitart, mert őt is megragadta Jézus Krisztus. Mennyei erő húzza a célig. Neki csak tekerni kell, a győzelem már biztos. Ha nem veszi le a kezét a kormányról, és belefekszik a húzóerőbe, az úton lévő esetleges kavicsok nem dobhatják meg.
Biztos a győzelem. Már a mienk, csak ki kell tartani!
