Örökség
"Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot."
Máté evangéliuma 25. fejezet 34. vers
Mindig is tudatosan élt, ezért így készült arra is, ha ő el megy, mit hagy hátra és kinek a kezében. Két gyermeke volt, egy fiú és egy lány. Mindkettőt szerette, mindkettőnek igyekeztek ugyanazt adni, ahogy a párjával együtt megbeszélték, pedig tudta, hogy nem lehet. A nevelés sem volt különböző, de mégis okolta magukat, hogy biztos ők hibáztak, azért ment el akkor az egyik. Nagyon fájt, mert fáj látni egy szülőnek, hogy nem hallgat már a gyermek, hogy nem érdekli a tanács és egyenesen a vesztébe rohan. Úgy is lett. Nem tudta megóvni a csalódástól, a bajtól. Amíg a társa élt jobb volt. Sok vigaszt és bátorítást kapott tőle, de most az özvegységében szinte egyedül maradt. Apa nélkül meg nehéz a felnőtt gyerekekkel. Milyen kár, hogy a férfiak korábban halnak. Ahogy ott ült az asztal mellett, előkészítve a toll a papír, azon gondolkodott, hogy mit is hagyhatna ő még a gyerekekre. Amikor a férje tudta, hogy itt az idő, beszélt velük. Becsülettel és szeretettel mondta el utolsó intelmeit. Kérte őket, kövessék a hit útját. Isten segít és meg is bocsát. Úgy tűnt, legalább az egyik megfogadja. Ennek már húsz éve és azóta nem maradt már szinte semmi, csak a bánat. Ahogy a példázatban is, nem csak a tékozló veszett el, hanem az otthon maradt is. Egyre gyakrabban maradt el. Először az alkalmakról, majd az adományai is elvesztek. Már nem olvasta a Bibliát és ő már régóta egyedül imádkozott az asztalnál, ágynál. Elfáradt, lassan ment az ágyhoz, pihennie kellett.
- Mit adhatnék én nekik? - sóhajtott hangosan.
A betegségtől fáradtan hunyta le a szemét, a gyengeség vett erőt rajta, de nem az elkeseredés. Inkább imádkozott. Csendesen, hosszan, ahogy szokott magában a saját szavaival. Kérte a Megváltója kegyelmét és hitte segít. Tudta, hogy egy nap majd nem az ő öröksége lesz a lényeg, hanem az Istené. De akkor az Úr ítélni jön majd és jussot csak azok kaphatnak, akik megérdemlik. Nem azért, mert azt lehet, mármint kiérdemelni. Hanem, mert elfogadták Jézus érdemét a maguké helyett és most igyekeznek ahhoz méltón élni. Úgy, ahogy Jézus is élt. Segíteni a bajban levőkön. Adni ételt és ruhát, ha kell. Ahogy apjuktól is, meg tőle is láthatták a gyülekezetben. Bárcsak eszükbe jutna!
- Uram juttasd eszükbe kérlek! - mondta megint hangosan.
- Mit édesanyám? - lépett be mindkettő a szobába szinte egyszerre.
- Honnan teremtetek itt ilyen hamar? - nyitotta rájuk a szemeit.
- Hát a gyülekezetből, imaóra volt. - mondták azok leszegett fejjel. - Érted imádkoztunk mind. De mond, mit juttasson eszünkbe az Úr? - kérdezték.
- Már megtette. - válaszolta mosolyogva, csendesen.
