Igazság és kegyelem
Lebuktam. Elkaptak.
Tetten értek. S most itt, a templom udvarán az egész nép füle hallatára
kimondják rám az Isten törvénye által meghatározott büntetést, mely megkövezés,
halál.
A földre rogyva,
rongyaimba burkolózva hallgatom bűnöm részletezését, azt, ahogy a
paragrafusokat idézik, ahogy egymástól kérdezgetik: „Mózes könyve azt írja;
megkövezés. Te mit mondasz?”
Nevem és bűnöm állandó
emlegetésére lényem csak zsugorodik és zsugorodik. Milyen jó lenne most oly
apróra töpörödnöm, hogy beférjek egy homokszem alá, és így eltűnhetnék,
láthatatlanná válhatnék.
De nem. Egy kéz.
Igen, egy kezet látok. Kezet, mely írni kezd a porba. Nevek, dátum, helyszínek.
Még több részlet. Olyanok, melyekről azt gondoltam, hogy nem derül ki soha.
Mögöttem morajlás, léptek zaja, árnyak jönnek, mennek. Mindjárt záporoznak a
kövek. Itt a vég!
De a vég helyett
egy szelíd hang: „Asszony, hol vannak a vádolóid? Senki sem kárhoztat téged?”
Félve nézek
körül. Álmodom? Vagy ez már a halál? Nem ez a valóság. Mindenki eltűnt. Csak én
maradtam és ez a fiatal Rabbi. Aki szelíden szemembe nézve csak annyit mondott:
„Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!” (Ján.8:11)
Még ma sem értem
igazán, gyarló emberi szívemmel próbálom felfogni, naponta ismételgetni: Jézus
számomra az Igazság és a kegyelem.
Igen, számomra
Jézus az Igazság és a kegyelem. Mindent tud rólam, titkos gondolataimat,
tetteim indítékait, gyengeségeimet, bűneimet, függőségemet. Jézus személye
olyan igazságot képvisel, amivel szemben minden magyarázkodás, minden hárítás
hiábavaló.
Jézus személye
olyan igazság, amely kendőzetlenül, ferdítés nélkül feltárja a bűnt, szembesít
annak következményével, DE nem kárhoztat, nem minősít, és nem kényszerít
változásra. Új esélyt ad, és rám bízza, mit kezdek a kegyelemmel.
És igen, míg
mások menekülnek tőle, mint ott a farizeusok, engem ma is vonz ez az igazság,
ez a kegyelem, az én Megváltóm.
