Jézus Krisztus dicsőségére
Emberünk, Mr.
Smith, New York egy szürke toronyházának eldugott irattárában, mint szürke
aktatologató végzi nap, mint nap egyhangú munkáját. Évek óta minden nap ugyanakkor
ébred, ugyanúgy sietve reggelizik, ugyanazzal a zsúfolt metróval megy dolgozni,
ahol ugyanazok az álmos arcok fogadják.
Azonban, ahogy
lenni szokott, ezt az egyformaságot egyszer csak megtöri valami. Hogy mi? Egy
apróság. Talán csak illúzió, de mintha ma kicsit jobban csillognának a szürke
irodaház lépcsői, a korlát, mintha tisztább lenne a lift, és a folyóson a
szőnyeg.
Nem, nem illúzió,
Mr. Smith - mondja a portás, - új takarítónőnk van, aki az előző tessék-lássék
munkát végzővel ellentétben mindent alaposan áttöröl, megtisztít, felsúrol.
Nézze, épp a folyosót porszívózza, ma már másodszor! S hogy miért?
Nos, emberünket
annyira izgatta a dolog, hogy pár nap múlva saját maga kérdezte meg. S a
válasz: Kérem, én keresztény vagyok és én ezeket a lépcsőket, a liftet, a
folyosót az én Uramnak, Jézus Krisztusnak dicsőségére takarítom.
Bizony, ha
kereszténynek valljuk magunkat, akkor ez a mi küldetésünk is; ha kell padlót súrolni,
mosogatni, szekrényt készíteni, autót javítani, veteményezni, beteg embereket
pelenkázni… „zúgolódás nélkül, kiki, amint kegyelmi ajándékot kapott”.
Nem unott képpel,
nem fanyalogva, vonakodva, nem összecsapva, amit ránk bíztak, hanem azzal az
alapossággal, „azzal az erővel, amelyet Isten ad: hogy mindenben Isten
dicsőíttessék a Jézus Krisztus által, akinek dicsőség és hatalom
örökkön-örökké. Ámen.”
