Gondviselés
„Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet.”
Kedves Olvasó! Hadd vegyem ma reggel egy kicsit személyesebbre a hangvételt. A mi történetünket szeretném megosztani veled, hogy erőt meríthess belőle. Novemberben ismét elveszítettünk egy családtagot, három hónap leforgása alatt a másodikat. Délelőtt kaptam azt a bizonyos hívást. Számítottunk rá, de akkor is fájdalmas volt, és a fájdalom mellett rám szakadt a tudat, hogy most nekem kell intézkednem.
Aznap este elaltattam a gyerekeket, aztán 1 óra múlva felsírt a kicsi, és megindult a lavina. Egy óra leforgása alatt ötször hányta el magát, a hasa is ment. Véresen. Ültem a fürdőben, kezemben az éppen álomba ájult csöppséggel, és könyörögtem Istenhez, hogy hadd maradjon benne a pár perce szopizott néhány korty anyatej. Aztán jött egy újabb adag hányás. Telefonálás. Bepakolás. Mentő. Kórház. Fertőző osztály.
Őszinte leszek, nem így képzeltem el a gondviselést. Úgy képzeltem el, hogy egy csapásra eláll a rosszullét, a gyermek pocakjában benne marad az a pár korty, amit magához vett, egy óra múlva már vígan tud szopizni, a hasa sem megy, és mi elfelejtjük ezt a rémséget.
Ehelyett Isten mentőket küldött, akik megfelelő időben kiérkeztek, barátságosak voltak és józanok, amikor én azt sem tudtam, mennyi egyszer egy. Kedves ápolókat és fantasztikus doktornénit adott, majdhogynem üres gyermek részleget az állami kórház fertőző osztályán belül. Külön szobát, ahol csak mi aludtunk ketten a kislányommal felnőtt méretű ágyon összebújva. Adott egy csodálatos férjet, aki helyt állt otthon a nagyobbik csemetével, ingázott a kórház, az otthonunk, az óvoda és az egyéb intéznivalók között. Családtagokat, barátokat, ismerősöket, hogy minden rendben történjen, amíg mi távol vagyunk, és a temetés intézése is haladjon. És ami a legfontosabb: meggyógyította a kislányomat, aki mosolyogva, szinte a saját lábán sétálhatott ki a kórházból (Az apja vitte végül az ölében, mert ő még inkább tett volna néhány kört a folyosón).
Isten ma reggel ezzel a csodálatos igével szeretné felhívni a figyelmedet arra, hogy Ő gondot visel rád. Nem mindig úgy, ahogy az szerintünk a legjobb lenne. Van, hogy nem válik ketté a Vörös-tenger, nem fordít hátat hanyatt-homlok menekülve az ellenség, és nem gyógyul meg a vakon született ember. De életed el van rejtve az Ő kezében. És Ő sosem hibázik.
Van, hogy a gondviselés hatalmas, megmagyarázhatatlan csodát jelent. Hihetetlen gyógyulást, azonnali választ és megoldást az imára. És van, hogy mindezek hiányát. Amikor Isten a két kezébe veszi az arcodat, mélyen a szemedbe néz, és azt mondja: Ez most piszok nehéz lesz, de együtt talpon maradunk, és végigcsináljuk. Nem hagylak magadra, veled leszek akkor is, amikor úgy érzed, minden remény elveszett. Hát kapaszkodj belém!
Isten tudja, min mész keresztül, mert veled éli meg minden pillanatát. Bízz Benne! Bízz a Gondviselésben!
