Simon Péter
„Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”
Lukács evangéliuma 5:8
Először csak egy idegen volt, akit különös módon rengeteg ember akart hallgatni. Kinézetre semmi megkapó nem volt benne, de a hangjában rejtőzött valami megmagyarázhatatlan erő. Szívességet kért, hogy hadd hirdethesse a tanításait a hajónkból. Legyen. Ráérünk. Éjszaka nem fogtunk semmit, így csak a hálókat kell rendbe tenni, de az várhat még pár órát.
Néhány méterre beeveztem, és Ő beszélni kezdett. Egyszerűen. Érthetően. Erővel. Hatalommal. Percről percre jobban figyeltem rá, a kialvatlaság valahogy elpárolgott belőlem. Jól estek a szavai a lelkemnek, valahogy közelebb hozták az Örökkévalót, egészen közel. Nem figyeltem milyen hosszan beszélt, nem éreztem fárasztónak. Amikor befejezte, felém fordult, és amit mondott, egy pillanat alatt visszarántott a valóságba.
Halászni szeretne. Ilyenkor? Lehet, hogy nagy tanító, de a halászat az én mesterségem. A véremben van. Az egyetlen dolog, amihez értek. Aztán megvontam a vállamat, legyen, ahogy óhajtja. Eveztünk egyre beljebb és beljebb. Aztán kivetettük a hálókat, és ekkor Ő csodát tett. Tudom, hogy miatta történt. Azok a halak az én kérésemre soha nem úsztak volna fényes nappal még a háló közelébe sem, nemhogy egyenesen bele. Ő tette. A zsákmány akkora volt, hogy segítségül kellett hívni egy másik hajót, így is majd’ elsüllyedtünk, mire partot értünk.
Néztem a halakat. Néztem Őt. Egy pillanatra azt sem tudtam, ébren vagyok-e vagy mindez egy különös álom. Senki nem tud ilyet tenni, csak akit Isten küldött. Ő lenne az? Ő lenne a Messiás? Ki más, ha nem Ő? Jézus csak állt előttem, és csendben várta, mikor térek magamhoz. Annyira más volt, mint én vagy a többi ember. Szemeiből tisztaság áradt, és hirtelen úrrá lett rajtam a félelem. Térdeim felmondták a szolgálatot, lábaihoz borulva próbáltam szavakká formálni mindazt, ami bennem volt.
- Uram, én bűnös vagyok. Igazán bűnös. Annyi hibát, őrültséget tettem életem során, annyira másként éltem, mint ahogy azt kellett volna. Nem, én nem vagyok méltó még arra sem, hogy rám nézz. Nem értem, miért álltál szóba velem, miért jöttél közel hozzám. Én nem vagyok méltó hozzád.
De Ő nem ment el tőlem. Felém nyújtotta kezét, talpra állított, és megkért, hogy legyek a barátja. A Messiás barátja.
