Hangos könyörgés
„Hangosan kiáltok az ÚRhoz, hangosan könyörgök az ÚRhoz. Kiöntöm
előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat.”
Zsoltárok könyve 142:2-3
Az ószövetségi idején élő emberek imádsága hangos volt. Mi
többnyire csöndben, magunkban imádkozunk. A kiáltás lényege itt mégsem a
hangerő, hanem az Istenbe vetett bizalom kifejezése.
Kihez fordulok, ha baj van? Kit hívok fel először, kinek
küldök rögtön üzenetet? Valószínűleg azt, aki legközelebb áll hozzám, aki
először eszembe jut, akire számíthatok. Dávid, a zsoltár szerzője is sokszor
menekült a hatalmára féltékeny Saul királyt elől. Ment ahová tudott – a pusztába,
sziklák és barlangok rejtekébe. Valós életveszélyben volt, ugyanakkor újra és
újra Isten oltalmába kapaszkodott.
A kiáltás is egy imádság. Igen, talán még a „Jajj, Istenem!”
kiáltás is annak fogható fel, de ez sokszor nem az első, hanem utolsó
gondolatunk. A „Jajj, Istenem, csak most segíts meg!” – a semminél több, de
mégiscsak alapvetően önző természetünk és kétségbe esett állapotunk szánalmas
megnyilvánulása.
Isten nagyon sokszor kisegít a bajból akkor is, ha nem
kérjük. A benne bízó ember kiáltása nem egy pillanatnyi vészjelzés, hanem a folyamatos
kapcsolatnak egy intenzívebben megélt pillanata. Mikor én és Isten EGYÜTT
vagyunk.
