Isten népe vagyunk
„Mert ő
benne élünk, mozgunk és vagyunk; miképpen a költőitek közül is mondták
némelyek: Mert az ő nemzetsége is vagyunk.”
(Apostolok cselekedetei 17. fejezet 28. vers)
Mai reggeli dicséretünk egy mozaikdarab Pál apostol athéni
prédikációjából. Abból a beszédből, melynek középpontjában a görögök számára „ismeretlen
Isten” áll, aki az élet fenntartója és akinek – ahogy olvastuk – genos, azaz
nemzetsége, leszármazottai, útódai, gyermekei vagyunk.
De hogyan nevezhette az apostol hallgatóságát, a
bálványimádó görögöket, az erkölcstelen rómaiakat, az erőszakos barbárokat, a
hitetlenkedő zsidókat Isten utódainak?! Hát nemcsak a Jézusban hívő, a törvénytisztelő
emberek az Isten gyermekei?
Bizony, sokszor tévesen azt gondoljuk; a mi hatáskörünk
meghatározni ki és hogyan, milyen feltételek mellett lehet Isten gyermeke. Ezzel,
csak azt bizonyítjuk, mennyire távol vagyunk a mennyei Atya szeretetétől,
akinek tékozló fia éppoly kedves, mint az, aki otthon duzzogva szolgál.
Mi letagadhatjuk Őt, kiátkozhatjuk egymást, de akkor is az Ő
teremtményei, az Ő gyermekei maradunk. És „elfeledkezhetik-é
az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián?” (Ézs.49:15)
Ha mi bűnös földi szülőként nem hagyjuk magára, az
önző, követelőző, hisztiző csemeténket, ha mi nem cseréljük el szebbre, jobbra a
beteg, sérült, bűnöző gyermekünket, akkor higgyük el, hogy Isten végképp nem tesz
ilyet.
Sőt, megváltó szeretetével épp azt mondja, hogyha földi szüleid
eldobnak is, vagy a testvéreid, a barátaid kiközösítenek is, ha mindenki megvet, ha mindenki elhagy: „én te rólad el nem feledkezem.” (Ézs.49:15)
"Mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád irgalmasságomat" (Jer.31:3)
