Kirándulni Istennel
„Vesd
az ÚRra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az
igaz.”
Zsoltárok könyve
55:23
Néhány évvel ez előtt feleségemmel és két gyermekemmel
elmentünk Tokajba, hogy megmásszuk az 512 méter magas Kopasz hegyet.
Kislányomnak könnyű dolga volt, mert babahorozó kendőben vett részt az egész
túrán. Hároméves kisfiamnak azonban igazi kihívás volt élete első hosszabb
gyalogútja.
– Vajon hogy fogja bírni? – aggódtunk feleségemmel.
Az erdei ösvény elején elhagyott minket egy négy-gyerekes
család (ebből három kislány volt). Attól kezdve nem kellett motiválni fiunkat.
Ha megálltunk pihenni, sürgetve noszogatott minket:
– Na, induljunk már! Utol kell érnünk a kislányokat.
Még a félúton levő padoknál is alig akart leülni, hogy
elfogyasszuk az ebédünket. Körülbelül az út háromnegyedénél láttuk viszont a
lányos családot, már visszafelé tartottak, de ez egy csöppet sem zavarta
fiunkat:
– Utolértük őket! – jelentette ki büszkén.
Nemsokára elértük a csúcsot, és valami új motivációt kellett
kitalálni. Megígértük hát neki, hogy ha visszaérünk Tokajba, veszünk neki egy
lángost. Ez tartotta is benne a lelket, és zokszó nélkül ment feleségem kezét
fogva, de egyre többet csetlett botlott. Csodálkozva meg is kérdeztem
feleségemet:
– Hogyhogy nem esett el idáig egyszer sem?
– Erősen fogom a kezét, és ahányszor elesett volna, én mindig
megtartottam.
Nem ugyan így van ez Istennel is az élet nagy kirándulásában? Ha minden nehézség ellenére is talpon
maradunk, nem „ingadozunk”, az soha sem a mi érdemünk, hanem Istené, aki fogja
a kezünket. Ebben a párhuzamban „az Úrra vetni a terhet” azt jelenti, gyermeki
bizalommal megfogni Isten kezét, és a többiről majd ő gondoskodik…
