Kincsünk és a szívünk
„Mert ahol
van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”
(Lukács evangéliuma 12. fejezet 34. vers)
„Krisztus ezt mondta: „Ne gyűjtsetek
kincset a földön… de gyűjtsetek kincset a mennyben. Mert ahol a kincsetek, ott
van a szívetek is.” (Mt. 6:19–21) Ez a keresztényeket fenyegető egyik veszély.
A kincsgyűjtés miatt szükségtelen
terheket vállalnak magukra, míg másra szinte már nem is tudnak gondolni. Mohón
lesik a hasznot, s szüntelen aggódnak, nehogy veszteség érje őket. Minél több a
pénzük, földjük, annál sóvárabban kapnak még több után.
Elnehezedik a szívük az élet gondjai
miatt, ez hat rájuk, akár az erős ital. Annyira megvakította őket az önzés,
hogy éjjel-nappal dogoznak a romlandó kincsekért. Elhanyagolják örökkévaló
érdekeiket, nem marad rá idejük.
Jézus a gazdag ember esetével
világítja meg tanítását, akinek az Úr igen kedvezett. Megáldotta a földjét,
hogy bőségesen teremjen, így lehetővé tette számára, hogy bőkezű legyen
azokhoz, akik kevesebb áldásban részesültek. Amikor azonban ez az ember látta,
hogy jóval a várakozásán felül, bőségesen terem a földje, ahelyett, hogy
enyhített volna a szegények nyomorán, magának akarta megtartani az egészet.
„Isten így szólt hozzá: Esztelen! Még
ez éjjel számon kérik tőled a lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél? Így
jár az, aki kincset gyűjt magának, ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék.” (Lk.
12:17–21)
Isten próbára teszi az embereket,
mindenkit másképpen. Van, akit a gazdagság adományával vizsgáztat, másokat a
javak megvonásával. Próbára teszi a gazdagokat: vajon szeretik-e Istent, az
adományozót, és felebarátjukat, mint magukat? Ha az emberek jól használják fel
az áldásokat, Isten örül, mert nagyobb felelősséget bízhat rájuk.
Az Úr megmutatja, hogy az embernek
korlátolt felfogása van az időről, az örökkévalóságról, a Földről és a
mennyről. Int minket: „Ha javaitok gyarapodnak, a szívetek ne tapadjon hozzá!”
(Zsolt. 62:11) Ezek a javak akkor értékesek, ha mások hasznára és Isten
dicsőségére fordítják; de semmi földi kincs ne legyen a végzeted, az istened!”
(részletek: E.G.White :
Bizonyságtételek 5. kötet 259-261.o.)
