Mennyei kintsugi
„Bizony,
javamra vált a nagy keserűség. Hiszen megmentettél az enyészet vermétől, és
hátad mögé vetetted minden vétkemet.”
Ézsaiás próféta könyve 38:17
Sokszor előfordul,
hogy kicsorbul, eltörik egy edény. Ilyenkor az ember egy könnyed mozdulattal a
szemétkosárba dobja a használhatatlanná vált tárgyat. Japánban azonban
kifejlesztettek egy művészetet, a kintsugit, amely a törésből értéket teremt.
Először is összeragasztják a széttört csészét, és megvárják, hogy a ragasztó
megszáradjon. Most már újra használható lenne a tárgy, csak úgy, mint a többi
ép edény, de ekkor kezdődik a kintsugi. A lakkhoz aranyport kevernek, és ezt
kenik az egykori törések vonalára. Az így keletkezett tárgy nem csak eredeti
funkcióját nyeri vissza, hanem egyben – mind anyagiakban, mind művészetileg –
értékesebb lett. Az arany beépítése nemesebbé tette a többi ép és tökéletes
edényhez képest.
Mindenkit érnek
élete során veszteségek. Ezek sokszor olyan súlyosak – munkahely elvesztése, súlyos
betegség, közeli hozzátartozó halála –, hogy visszaállíthatatlan töréseket
eredményeznek a lelkünkön. Egy csecsemőjét szülés közben elvesztő édesanya
például így írja le fájdalmát: „Másnap már mehettem is haza. Ott álltam
kiüresedve, meglopva a testem és a lelkem, és nem volt egy lény a földön, aki
törődött volna a fájdalmammal.” Ilyen válsághelyzetekben megrendül az ember
hite.
– Miért történt ez?
– Miért pont velem
történt ez?
– Miért engedte meg
ezt Isten?
Minden egyes
fájdalmas kérdés egy-egy repedés az egykor hibátlan edényen.
De ekkor kézbe vesz
minket Isten. Beragasztja a töréseinket, majd arannyal kevert lakkal kiemeli a
forradások helyét. Ennek az isteni kintsuginak két funkciója van. Egyrészről a
repedések jelei mindig jól láthatóak lesznek, hogy sose feledjük, milyen
mélységekben jártunk, másrészről az arany arra emlékeztet, hogy „bizony,
javunkra vált a keserűség”. Egy édesanya, aki két hónaposan vesztette el
gyermekét, így írja le a mennyei kintsugit: „Sokkal szomorúbbnak látom a
világot, hogy ő fizikai valójában nincs itt, és mégis szebbnek. (…) Hogy képessé
váltam önmagamba nézni, és hogy képessé váltam arra, hogy legalább önmagamnak
ne hazudjak, az annak az útnak köszönhető, amelyet Márkkal való szenvedésben
együtt jártunk be. Márk nagyon sok mindenre megtanított (…). És amin a
legjobban csodálkozom, közelebb vitt Istenhez.”
