Önkéntesség
„És örült a nép az önkéntes adakozásnak, mert tiszta szívvel,
önként adakoztak az ÚRnak. Dávid király is nagy örömmel örvendezett. Akkor
áldotta Dávid az URat az egész gyülekezet előtt, és ezt mondta: Áldott vagy te,
URam, ősatyánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörökké!”
Krónikák első könyve 29.
fejezet 9-10.verse
Az önkéntesség, illetve az
adakozás jó érzésekkel önti el a szívet, mert tudjuk, hogy tettünk valami jót.
Éppen ma olvastam, hogy egy jótékonysági koncerten milyen nagy összeg gyűlt
össze. Mert ha az adakozásról van szó, akkor azt jókedvből teszi az ember és
nem kényszerből itt is olvashatjuk, hogy „örült
a nép az önkéntes adakozásnak”. Az önző szív adhat bármennyit, összegyűlhet
bármennyi pénz, de az önző marad. Az adakozás tehát nem oldja fel az önzőség
kérdését. Azt hiszem jó lesz, ha feltesszük magunknak a kérdést, és először én
magamnak célzom: „Jókedvűen adsz-e ha adsz?
Ha adakozásról van szó, akkor
Dávidnak semmi sem drága, ha az az Isten dicsőítésére van fordítva.
A tízedik versben Dávid imába
kezd. Az Urat áldja, dicsőíti, magasztalja az egész gyülekezet előtt. Elismeri mindenek
feletti hatalmát és dicsőségét, amellyel
telve a föld és ég (vö. Ézs 6) s amely forrása minden földi erőnek, hatalomnak,
gazdagságnak és dicsőségnek (10–12). Ezért nem lehet helye semmi emberi
öndicsőítésnek, mert minden, amit ember Istennek adhat, csak visszaadott
hálaajándék (13–16). Ez teljesen összecseng Pál apostol kérdésével: mid van
ugyanis, amit nem kaptál volna? (Az 1Kor 4:7-ben utalás van az 1Krón 29:24-re.)
Az ember egyetlen helyes magatartása Isten előtt a hála és az alázat. Van min
gondolkozni!
