Megkésett nagypéntek
Jelenések 5:11-12
Nagycsütörtök estéjén kezdődött. Nem volt kétség, ez az, aminek történnie kell. Amit annyira vártam, mégis rettegtem tőle. Féltem attól, hogy milyen lesz az ismeretlen, féltem, mert már annyian lefestették előttem, és féltem magamtól, hogy bírni fogom-e egyáltalán. Aztán elkezdődött, és a fájdalom és a vele járó fizikai változások szép lassan kiszorították a félelmet. Mire a kórházba értünk, már nem sok hely maradt számára.
Az események pedig pörgtek, a percek és órák csak úgy rohantak, egyik a másik után. Testem minden négyzetcentiméterével éreztem, hogy történik. És nagypéntek lett. Kimondhatatlan fájdalom, vér és víz, egy erőteljes síró hang. A gyermekem megszületett. Nagypénteken.
Közel kétezer évvel ezelőtt nagypénteken történt a legnagyobb fájdalom, amit valaha éreztek a világban, vér és víz, egy kiáltás. Elvégeztetett. A Bárány meghalt. Megölték. Megölték azért, hogy ma én élhessek. Hogy a gyermekem élhessen. Vállalta az "ismeretlent", vállalta az emberi sorsot, magára vette a bukás terhét és feláldozta életét értünk.
Ezért méltó. Méltó a dicséretre, méltó arra, hogy meghozzuk mellette ma a döntést, és kövessük Őt, amerre vezet. Méltó arra, hogy uralkodjon mindenek felett, mert a mindent adta oda azért, hogy neked és nekem ne kelljen átélnünk a végső pusztulást. Méltó, mert meghalt, hogy a sorsunk nekünk örök élet legyen.
Hát legyen ez a nap a döntésé, amit meghozunk az Ő oldalán. Szóljon ez a nap és az életünk arról, hogy mit tett értünk Isten! Legyen ez a nap az elismerésé, a köszönömé, a dicséreté. Mert méltó a Bárány.
Ez a nap a legkülönlegesebb számomra. Nekem ma nagypéntek van. És minden évben ezen a dátumon nagypéntek lesz. Vér és víz, fájdalom és könnyek, mert Krisztus meghalt, így a gyermekem élhet.
