Látni a láthatatlant
„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen
nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a
láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig
örökkévalók.”
2Korinthus
4:17-18
Nem könnyű átlátni az élet
dolgait, nem egyszerű meglátni a lényeget a sok lényegtelen takarásában. Mi a
fontos az életünkben, mi kevésbé, és mi az, ami egyáltalán nem számít? Az alapelvek, a családból hozott értékrend segít,
de ennek ellenére sokszor eltévedünk. Pál azért ad egy támpontot: fontos az,
ami tartós, ami örökké megmarad. És valóban. Mindennapi bölcseink is oktatják:
tervezzünk hosszú távra. Nem baj, ha ez pillanatnyilag lemondással,
áldozathozatallal, de akár szenvedéssel, fájdalommal is jár, hiszen később jobb
lesz. A tartós testedzés éppúgy meghozza a jutalmát, mint az elme pallérozása. Így
őrizzük meg egészségünk, szerzünk diplomát, érünk el sikereket. Még az udvarlás
is szebb, ha nem gyorsan adja be a derekát a másik. Az az értékes számunkra, amiért
megküzdünk, megdolgozunk.
A lelki értékek területén is
hasonló a helyzet. Megérteni, megismerni a lényeget nem lehet azonnal. Eleinte
nem is ezzel vagyunk elfoglalva, fontosabbak a terveink, a vágyaink. Élni
szeretnénk az életet, úgy nagykanállal; később megelégednénk csak azzal, ahogy
lehet. Sokaknak ez sem adatik meg, és ekkor tör ránk a sok miért. Mert nincs is
Isten, mert ha van is, nem olyan, mint amilyennek mondják. Mert ha a világ
minden szenvedését nézzük, egyszerre tör fel belőlünk: hol van Ő? Pál segítségével
itt is többet láthatunk. Mert a hosszú táv hosszabb, mint gondolnánk, hosszabb,
mint az életünk, mert valóban végtelen. Így az örökkévalóság felől nézve
kezdünk el mi is másképp látni, érteni. Értjük, hogyha Istennek az a legfontosabb,
hogy minden ember (mindenki, aki választja, mindenki, aki akarja, mindenki, aki
csak a világra született) üdvözüljön, vagyis örökké élhessen, akkor valóban
átértékelődik minden. Legfőképpen sérelmeink. Nem az számít már, ki mit okozott
és kinek! Fontosabb, hogy szeretettel, megbocsátással meg lehet változtatni még
a rosszat is. Mert mi is így változtunk meg. Mint ahogyan egy kedves barátom
fogalmazta meg egy láthatatlan színház[1]
utáni élményét:
„Vak voltam egészen addig, míg be nem kötötték a
szemem. Nem láttam addig Jézust, amíg saját fülemmel nem hallottam az
ostorcsapásokat, amiket értem szenvedett. Nem éreztem együtt vele addig, amíg
katonaként nem én fogtam le fájdalomtól vonagló kezét a fára. Nem rettegtem
bűneim miatt annyira, mint amikor lábam alatt remegett meg a talaj. De ami a
legfontosabb: soha, de soha nem éreztem még annyira megbocsátó szeretetét, mint
amikor végül átölelt és azt mondta: Békesség néked!”
[1]
Láthatatlan színház: egy bibliai történet bemutatása úgy, hogy a vendég szemét
bekötjük és őt magát is bevonjuk a történetbe, amit minden egyéb lehetséges módon
(hallás, tapintás, ízlelés, szaglás) érzékel. Ez esetben a szenvedéstörténetet
dolgoztuk fel.
