Hinni a világosságban
„Monda
azért nékik Jézus: Még egy kevés ideig veletek van a világosság. Járjatok, amíg
világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket: és aki a sötétségben
jár, nem tudja, hová megy. Míg a világosságotok megvan, higyjetek a
világosságban, hogy a világosság fiai legyetek. Ezeket mondá Jézus, és
elmenvén, elrejtőzködék előlük.”
(János evangéliuma 12. fejezet 35-36. vers)
Szikrázó napsütés, tikkasztó nyári hőség. Egy
ember bágyadtan bandukol a szőlőhegyen kis árnyékot keresve. Ahogy végre egy
pincéhez ér, tanakodik, bemenjen, ne menjen. Hunyorogva nézi, mi lehet odabent,
majd egy hang szólítja; Gyere bátran, ne félj a sötéttől, először rossz, de
aztán meglehet szokni.
Ez a történet jól példázza az emberiség történetét.
Egyrészt, ahogy a kísértő becsábította Ádámot és Évát a ’pince félhomályába’. A
fényruhát, felváltotta a fügefalevél. Ragyogó kapcsolatukat Teremtőjükkel és
egymással behálózta a bűn sötétje.
Ám Isten nem hagyta őket a sötétségben. „A nép, amely
sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának
földében, fény ragyog fel fölöttök!” (Ézs.9:2) Ahogy János az evangéliuma
elején Jézust, mint az emberek világosságát, mutatja be, aki eljött a
sötétségbe.
„De a sötétség nem fogadta be azt.” (Ján.1:4-5) „Noha
sok jelt tett előttük, mégsem hívének ő benne.” (Ján.12:37) Miért? Mert
megszokták, megszerették a félhomályt. És bántotta szemüket a Világ
világossága.
S mi a helyzet velünk? Meddig üldögélünk még a
sötétségben álruhás keresztény életet élve? Mikor kapcsoljuk le a villódzó álfényeket
és töltekezünk fel végre igazi világossággal, amíg lehet, „hogy a sötétség ne
lepjen meg…”
Isten arra hív:
„Kelj fel, világosodjál, mert eljött
világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség borítja a
földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad
megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt
fényességhez.” (Ézs.60:1-3)
