Óceán partján
"Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habjai;"
Ézsaiás 48:18
Sétálok a parton kagylóhéjakat gyûjtve és közben a tenger zúgását hallgatom. Kevés olyan zaj van, mint ez, ami ennyire le tudja csendesíteni a lelkem. Elgondolkodom azon, hogyan keletkezik e végtelen ismétlõdès.
Lassan, számunkra észrevétlenül forog a Föld. A hold, a kegközelebbi égitest tömegvonzása hatással van az óriási víztömegre. A nappal és az éjszaka, valamint az éghajlati változások miatt is a hideg levegõ a meleg levegõ felé igyekszik ès én érzem, hogy fúj a szél, mozdítja a hullámokat a làbam alatt, ahogy belelépek. A sodrás mozdít mindent, ami a fenéken pihent; törött csigaházat, elhagyott rákpáncélt, kavicsokat, a korallok kisebb-nagyobb törmelékét, apró állatokat, halat, medúzát és persze homokot, nagyon sok homokot. A hullámok nem egyenletesek, nem egyformák. Az egyik magasabb, a màsik alacsonyabb. Emez erõsebb, szinte ledönt és beterít; amaz csak a térdemet nyaldossa és csak a permet éri el az arcom sós ízt hagyva a számban. Êrdekes, hogy még az irányuk is különbözõ. Végül azonban mindegyik kifut a parti fövenyre, hogy lelassulva, óvatosan húzódjon vissza az apró homokszemcsék között, maguk után hagyva valami, messzirõl idehozott apró bogyót, kókuszdiót, pálmalevelet. Mennyi minden történik azért a természet törvényeinek engedve, hogy végül a kavargó káoszból kiemelkedjen és szárnyaljon egy, a lélegzetvételre emlékeztetõ hang, ami nyugalmat teremt az ember belsejében!
Ilyen az Isten szava is. Törvényként magasodik ki világunk morális összevisszaságából és békét és állandóságot teremt szívünkben a neki való engedelmesség.
Lassan, számunkra észrevétlenül forog a Föld. A hold, a kegközelebbi égitest tömegvonzása hatással van az óriási víztömegre. A nappal és az éjszaka, valamint az éghajlati változások miatt is a hideg levegõ a meleg levegõ felé igyekszik ès én érzem, hogy fúj a szél, mozdítja a hullámokat a làbam alatt, ahogy belelépek. A sodrás mozdít mindent, ami a fenéken pihent; törött csigaházat, elhagyott rákpáncélt, kavicsokat, a korallok kisebb-nagyobb törmelékét, apró állatokat, halat, medúzát és persze homokot, nagyon sok homokot. A hullámok nem egyenletesek, nem egyformák. Az egyik magasabb, a màsik alacsonyabb. Emez erõsebb, szinte ledönt és beterít; amaz csak a térdemet nyaldossa és csak a permet éri el az arcom sós ízt hagyva a számban. Êrdekes, hogy még az irányuk is különbözõ. Végül azonban mindegyik kifut a parti fövenyre, hogy lelassulva, óvatosan húzódjon vissza az apró homokszemcsék között, maguk után hagyva valami, messzirõl idehozott apró bogyót, kókuszdiót, pálmalevelet. Mennyi minden történik azért a természet törvényeinek engedve, hogy végül a kavargó káoszból kiemelkedjen és szárnyaljon egy, a lélegzetvételre emlékeztetõ hang, ami nyugalmat teremt az ember belsejében!
Ilyen az Isten szava is. Törvényként magasodik ki világunk morális összevisszaságából és békét és állandóságot teremt szívünkben a neki való engedelmesség.
