Gyermeki alázat
„Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb
a mennyek országában.”
Máté evangéliuma 18:4
„Ki a nagyobb?” Ki lesz a nagyobb? Ezek a kérdések
foglalkoztatták a kedves tanítványokat, miközben Mesterül mást sem tett, mint
önmagát megalázta, és engedelmeskedett a mennyei Atyának mindhalálig.
Aki Jézus mellett valami rangra, vagy emberi elismerésre
vágyok, rossz úton jár. Aki a sikertelenségei, és eredménytelenségei
kompenzálására vágyik a vallásos élet segítségével, az is csalódni fog.
A gyermekei alázat, melyet itt példaként állít Jézus, elsősorban
az engedelmességről szól. Egy gyermek (akármilyen dackorszaka is van) általában
engedelmeskedik a szüleinek. Minél kisebb, ez annál inkább igaz. Rá van
szorulva szüleire, képtelen lenne gondoskodni önmagáról. Szüksége van rájuk.
Minél nagyobban vagyunk, annál inkább próbálgatjuk
határainkat, és a végén már azt gondoljuk: „elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy
senki ne mondja meg mit csináljunk!” Krisztus példája épp azt mutatta meg, hogy
még Ő sem tartotta megalázónak, hogy kövesse a mennyei vezetést. Önként lemondott
isteni előjogairól és úgy élt, ahogyan Ádámnak és Évának kellett volna:
uralkodni, de mégis engedelmeskedni.
Az Édenben Isten átruházott valamit az uralmából, mert
nekünk adta a teremtet világot, és azt kérte, hogy uralkodjunk rajta. Ez nem
zsarnokságot és kizsákmányolást jelent, hanem felelős sáfárkodást,
gondoskodást, miközben mindvégig tudom, hogy én is számon kérhető vagyok, és
Istentől függök minden pillanatban.
Van mit tanulnunk a gyermeki alázatból, de még inkább a Krisztus-i
szolgálatból. Az igazi „nagyság”, ebből fakad. Nem a „jogainkért” harcolunk,
nem a rangot, az elismerést keressük, hanem tudjuk helyünket a világban, és
elfogadjuk Isten szelíd vezetését.
