Isten kovácsműhelyében
„Vassal
formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.”
Példabeszédek 27,17
A kovács erős kezével keményen tartotta az izzó fémdarabot az üllőn,
míg a másikkal emelte a kalapácsot, majd lecsapott. Aztán megint és megint.
Éles szemeivel felmérte, hogy pontosan hová kell ütnie és a gyakorlat arra is
megtanította, hogy mekkorát. A szikrák pattogtak szerteszét és az anyag lassan
használhatóvá formálódott a kovács műhelyében.
- Mit lustulsz annyit? – kérdezte zsörtölődve a feleség. – Miért nem mégy már dolgozni időben, mint más
rendes ember. De közben feltette a tűzhelyre a tejet melegedni, mert tudta,
hogy a férje melegen szereti a kakaót, és akkor, mikor felkel az ágyból. Ő már
több, mint egy órája talpon volt. Elkészítette az ebédre valót. Be is
csomagolta és betette a barna táska aljára a termosz mellé. Néha megállt egy
pillanatra, fájdalmasan megtapogatta a derekát.
- Kelek már, kelek. Ne morogj annyit. – mondta az ura, majd fél kézzel
kitörölve az álmot a szeméből indult a fürdőszoba felé.
- De ne hagyd úgy a mosdót, mint máskor! Két napja is szedegethettem a
szőrt a csempéről. Ki tudja, hogy borotválkoztál, vagy hol járt az eszed.
- Jól van, jól van. Csak hallgass már egy kicsit! Úgyis tudod, hogy
mindent úgy fogok csinálni, ahogy mondod. – csitította.
- Tudom, csak nehezen szokom hozzá, hogy tényleg megváltoztál. –
lábadt könnybe az asszony szeme. – Ne haragudj!
– tette hozzá. A férfi megállt, visszanézett. Nem azt az asszonyt látta már
benne, akinek állandó szidalmazása miatt nem volt kedve hazajönni a kocsmából,
hanem azt a törődő feleséget, aki valóban volt. Aki segített neki és nem hagyta
el, aki visszavárta, aki egészségét sem kímélve helyt állt, amikor neki kellett
volna. Látta a barna táskát elkészítve, ami többet ért, mint bármilyen
romantikus szerelmi vallomás. Mert minden nap, akkor is, amikor meg se
érdemelte, a táska, benne az elkészített elemózsiával, minden reggel ott volt a
széken. Így hát ellágyult szívvel visszalépett, majd megölelte a kedvesét:
- Bocsáss meg nekem! – kérte – Nem
érdemlem meg, hogy így szeress.
- Te bocsáss meg nekem, hogy elüldöztelek itthonról az állandó
panaszommal. – ölelte vissza az asszony. Egy pillanatra megállt az idő,
majd indultak a dolguk után.
