Pál és a hívők viszonya
„Nagy az
én bizodalmam hozzátok, nagy az én dicsekvésem felőletek; telve vagyok
vigasztalódással, felettébb való az én örömem minden mi nyomorúságunk mellett.”
(Korinthusbeliekhez írt második levél 7. fejezet 4. vers)
A
korinthusi gyülekezet állapotát ismerve - pártoskodás; szegények lenézése, megosztottság
a lelki ajándékok miatt; feltámadás tagadása; az apostol tekintélyének
megkérdőjelezése; stb. - furcsának tűnik Pál fenti megjegyzése, mármint, hogy
bizalma volt hozzájuk és dicsekedett velük.
Furcsának
tűnik ez a megjegyzés azért, mert ma sokkal kisebb problémák megléte miatt is hátat
fordítanak sokan az egyháznak. De az igazán fontos kérdés, hogy mi tette Pált
ennyire elkötelezetté egy bűnöktől terhelt közösség irányában?
A
válasz ott található mindkét korinthusi levélben. Egyrészt Pált nem megszokás, nagyravágyás,
vagy megfelelési kényszer vezette és tartotta a gyülekezetben, hanem: „Mert a
Krisztusnak szerelme szorongat minket” (2Kor.5:14)
Másrészt
ez a krisztusi szeretet nem önző módon csak kapni akar, hanem önmagát adni a
bűnösökért, mert ez a szeretet: „hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik,
a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem
keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, Nem örül a
hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen,
mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor.13:4-7)
Milyen
jó lenne, ha megtanulnánk végre mi is hibáink ellenére bizalmat szavazni egymásnak
és a Megváltó lelkületével feltöltekezve hálát adni a másikért, a közösség
öröméért, melynek nem fogyasztói, hanem építői lehetünk.
