Siess Istenhez!


„Sietek, nem tétovázom, megtartom parancsolataidat.”




Emlékszem, évekkel ezelőtt  egy család, akikkel sokszor zártuk közösen a szombati napokat egy nagyon különleges zárási rituálét ismertetett meg velünk. Rendszerint a 119. Zsoltár verseiből hangzott el a záró gondolata a napnak, azonban nem a hagyományos módon. A jelenlévők közül mindenki mondott egy számot és akinél a Biblia volt megkereste az említett számot, felolvasta a hozzátartozó igeverset, majd imádkoztunk. Egy idő után sok verset tudtam már kívülről ennek köszönhetően. Ha jól emlékszem a leggyakrabban a 27-es és a 100-as igeverset választottam. Érdekes, hogy mindkét igehely szorosan kapcsolódik egymáshoz, sőt a mai gondolatunkhoz is.


Parancsolatok. Tanítások. Tanácsok. A felsorolás végtelen lehet, ha arról beszélünk, hogy Isten különböző dolgokról mondta el véleményét a próféták által és Szentlelke sok embert vezérelt, hogy úgy tudjon minket, embereket- akár a mai korban élőket is- vezetni az életben, hogy számunkra a legjobb legyen.  Sokszor térünk le az útról, amelyet Isten megmutat és cselekszünk úgy, ahogy talán nem tennénk, ha nem lenne bűn és gonoszság. Ebből ered az is, hogy bár ismerjük Isten tanácsait, törvényeit, parancsolatait, még sem sikerül mindig úgy tennünk, hogy annak megfeleljünk.


A mai igeversünk kezdő szava múlt időben hangzik el, mégis egy olyan cselekvésre utal, amelyet folyamatosan cselekszünk, vagy legalábbis igyekszünk cselekedni.


Amikor elköteleződünk Isten mellett, akkor egy olyan tűz ég a megtért lélekben, amely gyors és lelkes cselekedeteket eredményez. Olyankor az ember nem érez lehetetlent. Az elszántsága és az elköteleződése Isten mellett töretlen. Ebben az állapotban minden olyan könnyűnek tűnhet. Azonban, ahogy telik az idő észrevehetjük, hogy a keresztényi út még sem annyira egyszerű. Az ellenség soha, egyetlen pillanatra sem veszi le rólunk a szemét és nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, amikor nehézséget vagy akadályt gördíthet elénk. Ekkor az erőnk megfogyatkozhat és talán kissé el is szomorodunk.


Istenhez fordulva újra erőre kapunk és szívünk teljességéből vágyunk arra, hogy Őt szolgáljuk, kövessük, szeressük. Saul, az az későbbi nevén  Pál apostol,  tett erre vonatkozóan egy megállapítást: „ mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök” (Róma 7:15).

Pál később elmagyarázza, hogy ezt a benne lakó bűn teszi. Tehát a külső körülmények, az ellenség akadályai  azt az érzetet kelti bennünk, hogy hátráltató tényezőkké váltak az Isten követésünkben, ha pedig nem a külső tényezők, akkor a belső negatív érések, amely lehet a szomorúság vagy a depresszió hatnak ránk. Ilyenkor nehéz Istenhez menni, de (!) pont ekkor kell a legjobban igyekeznünk, hogy Istenhez menjünk. Ekkor van a legnagyobb szükségünk Rá! A gyengeségünk, a megpróbáltatásainkból fakadó sebek fájdalma a jelzés, hogy nagyobb szükségünk van Istenre, mint valaha!


Erre hívja fel a zsoltár írója a figyelmünket. Ha nehéz, ha kétségek gyötörnek, ha gyengének érzed magad, ha egyedül úgy érzed nem megy ez az élet vagy túl zsúfolt az életed, akkor kell leginkább Istenhez menni. Sietni Hozzá. Nem tétovázni, nem várni egy jobb időre, egy kellemesebb pillanatra, egy aktuálisabb helyzetre. A mostani helyzetnél nem is kell aktuálisabb, hogy Istenhez siessünk!


Áldott napot!