Mit tegyek?
Mivel életünk korlátja a halál, amivel mindannyian régóta szembesülünk, nem csoda, hogy mindenki vágyik az örök létre. Az örök ifjúság forrásától kezdve az élet vizén át, a lélek hallhatatlanságába vetett hitig meg is jelenik ez a vágyunk minden kultúrában. Legyünk európaiak, ázsiaiak, afrikaiak, bármilyen nációhoz tartozók, mindannyian szeretnénk, ha lenne örök életünk. Természetesen attól eltekintve, aki már kiábrándult, vagy az élet nyomorúságai megtörték. De még ekkor is, ha egy jobb élet reménye csillan fel előttünk, azonnal megváltozunk és a vágy megjelenik a szívünkben.
Elérni az elérhetetlent, megvalósítani a véghezvihetetlent - erről szól ez a kérdés: mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?
A válasz azonban sohasem egyszerű, vagy nem tűnik annak. Korlátozottságunk folyton gátol bennünket, ha más nem saját gyarlóságaink akadályaiba ütközünk. Mert ha a válasz az, hogy legyél jó. Vagy az, hogy mindig cselekedj helyesen. Akkor hamar rájövünk, van amikor sikerül és van, amikor nem. Bár szeretnénk a jobbik énünkkel azonosulni, inkább lennénk angyalok, mint ördögök; az a fránya gonosz valahogy felül kerekedik bennünk. Így a tökéletes emberi engedelmesség és jóság ábrándjai hamar tovafoszlanak.
Történetünk szerint egy olyan ifjú tette fel ezt a kérdést, aki hitt önmagában, abban, hogy jó életet él, megtartja Isten törvényeit. Azt is gondolhatta, hogy mindezekben jobb másoknál. Ezért Jézus válaszát halva - "Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat." (17, vers) - bátran válaszolta: "Ezt mind megtartottam..." Ugyanakkor mégis érezte, hogy mindaz amit tett, nem elég. Ezért tovább kérdezett: "...mi fogyatkozás van még bennem?" (20. vers) Bármit gondolt is saját jóságáról, ürességet érzett. Mi is mindannyian, amikor arra gondolunk, hogy kiérdemelhetjük-e az örök életet - lehetünk-e jók - ugyanezt érezzük. Olyan jó lenne ilyenkor egy bátorító szót hallani, egy támogatást, ami megnyugtat. Ugye? Azt várnánk Istentől, mint egy jó apától is, hogy majd vigasztalni fog, de nem. Jézus pont az ellenkezőjét tette: rámutatott a fiatalember gyengeségére. Rámutatott arra, hogy van valami, a vagyona, amit még Istennél és az embereknél is jobban szeret. Amiről senki és semmi kedvéért nem tudna lemondani. Két tanulság is rejlik ebben. Az egyik, hogy Isten azt szeretné, ha tisztában lennénk saját magunkkal. Azt szeretné, ha tudnánk, hol és miben kell még fejlődnünk. A másik pedig, hogy belássuk, egyedül nem győzhetünk.
Ma reggel engedjük el az önmagunk jóságába vetett hitet! Ne gondoljuk, hogyha egy kicsit jobbak vagyunk másoknál, az már elég. Az már méltóvá tesz bennünket arra, hogy belépjünk az örök élet kapuján! Senki sem méltó rá. Isten mégis megmutatta a szeretetét abban, hogy mellénk áll és azt mondja: Velem sikerülni fog! Ezért inkább ma reggel is vessük bizalmunkat abba, amit Ő tett és tehet értünk! Ha egy próba jön, ha szembesülünk hiányosságainkkal, forduljunk hozzá! Kérjük az Ő segítségét! Hallgassunk szavára!
Elérni az elérhetetlent, megvalósítani a véghezvihetetlent - erről szól ez a kérdés: mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?
A válasz azonban sohasem egyszerű, vagy nem tűnik annak. Korlátozottságunk folyton gátol bennünket, ha más nem saját gyarlóságaink akadályaiba ütközünk. Mert ha a válasz az, hogy legyél jó. Vagy az, hogy mindig cselekedj helyesen. Akkor hamar rájövünk, van amikor sikerül és van, amikor nem. Bár szeretnénk a jobbik énünkkel azonosulni, inkább lennénk angyalok, mint ördögök; az a fránya gonosz valahogy felül kerekedik bennünk. Így a tökéletes emberi engedelmesség és jóság ábrándjai hamar tovafoszlanak.
Történetünk szerint egy olyan ifjú tette fel ezt a kérdést, aki hitt önmagában, abban, hogy jó életet él, megtartja Isten törvényeit. Azt is gondolhatta, hogy mindezekben jobb másoknál. Ezért Jézus válaszát halva - "Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat." (17, vers) - bátran válaszolta: "Ezt mind megtartottam..." Ugyanakkor mégis érezte, hogy mindaz amit tett, nem elég. Ezért tovább kérdezett: "...mi fogyatkozás van még bennem?" (20. vers) Bármit gondolt is saját jóságáról, ürességet érzett. Mi is mindannyian, amikor arra gondolunk, hogy kiérdemelhetjük-e az örök életet - lehetünk-e jók - ugyanezt érezzük. Olyan jó lenne ilyenkor egy bátorító szót hallani, egy támogatást, ami megnyugtat. Ugye? Azt várnánk Istentől, mint egy jó apától is, hogy majd vigasztalni fog, de nem. Jézus pont az ellenkezőjét tette: rámutatott a fiatalember gyengeségére. Rámutatott arra, hogy van valami, a vagyona, amit még Istennél és az embereknél is jobban szeret. Amiről senki és semmi kedvéért nem tudna lemondani. Két tanulság is rejlik ebben. Az egyik, hogy Isten azt szeretné, ha tisztában lennénk saját magunkkal. Azt szeretné, ha tudnánk, hol és miben kell még fejlődnünk. A másik pedig, hogy belássuk, egyedül nem győzhetünk.
Ma reggel engedjük el az önmagunk jóságába vetett hitet! Ne gondoljuk, hogyha egy kicsit jobbak vagyunk másoknál, az már elég. Az már méltóvá tesz bennünket arra, hogy belépjünk az örök élet kapuján! Senki sem méltó rá. Isten mégis megmutatta a szeretetét abban, hogy mellénk áll és azt mondja: Velem sikerülni fog! Ezért inkább ma reggel is vessük bizalmunkat abba, amit Ő tett és tehet értünk! Ha egy próba jön, ha szembesülünk hiányosságainkkal, forduljunk hozzá! Kérjük az Ő segítségét! Hallgassunk szavára!
