A tékozló Isten és a "konkurencia"
"Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat."
Richard Dawkins, az új ateizmus mozgalom egyik legtermékenyebb képviselője Isteni téveszme című könyvének “A ‘Jó’ Könyv, a Zeitgeist és a Változó Erkölcsök” fejezetében úgy beszél a Bibliáról, mint aminek létrejöttére kétféle lehetőség van: vagy emberek találták ki, és kényük-kedvük szerint tűzdeltek tele gyilkossággal és kegyetlenséggel, és egyenesen furcsa dolgokkal, vagy a másik lehetőség, hogy egy olyan isten hatására íródott, amiből szintén nem kérünk. Így fogalmaz: „Az egész Ótestamentumban folyamatosan visszaköszön Isten más istenek iránti féltékenységének tragikomikus témája. Ez motiválta a Tízparancsolat első parancsolatát ... Miután megígérte, hogy elűzi lakóhelyükről a szerencsétlen kananeusokat, emoreusokat, khitteusokat, perizeusokat, khirreusokat és jebuzeusokat, Isten végre eljut oda, ami igazán számít: a rivális istenekhez!” És mit tesz Isten a rivális istenekkel? Parancsba adja az összes oltár, az összes követő és minden más istenre emlékeztető dolog kiirtását. A következtetés? “...a mai erkölcsiség bárhonnan eredhet, csak nem a Bibliából” összegzi Dawkins. Most őszinte leszek: van valami igazság abban, amit Dawkins mond.
A tékozló fiú történetének (Lukács evangéliuma 15:11-32) tragédiája az idősebb fiú reakciója: "...soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem...” (Lukács evangéliuma 15:29) Értsd: Az apa egy olyan Istent jelképez, aki nem értékeli a hűséget. Énközpontú, személyválogató, kegyetlen… Olyan, amilyennek Dawkins leírja.
Egy anekdota szerint egy repülőúton a keresztény fiatalember azért imádkozott, hogy az ülésszomszédjával értelmesen el tudjon beszélgetni Istenről. Viszont ahogy elővette a Bibliát, a szomszédja azonnal nekirontott: “Nehogy elkezdjen traktálni ezzel a butasággal, én nem hiszek Istenben!” Hősünket se kellett félteni, azonnal visszakérdezett: “Mondja, milyen istenben nem hisz? Mert lehet, hogy abban az istenben én sem hiszek!”
Richard Dawkins (ha hinne Istenben) egy énközpontú, makacs, gonosz, elnyomó Istenben hinne (ezt ő maga is, választékosan leírja). Dawkins istenében én sem hiszek. Mert ha Isten irigy lenne a más istenekre és a fenti azért került volna be a Tízparancsolatba, hogy megszabaduljon a konkurenciától, vagy mert meg akarja keseríteni a más vallásúak életét, akkor valóban jogos volna a kérdés: Mi miért ragaszkodunk egy ilyen szörnyű Istenhez? Igaza van Dawkinsnak: ebben az istenben én sem hiszek.
A tékozló fiú történetének a csattanója azonban az apa (Isten) válasza: "Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied.” (Lukács evangéliuma 15:31)
Az az Isten, akiben én hiszek, szeret engem annyira, hogy megalkotott, és fenntartja az életemet. Az én Istenem azzal, hogy az egyetlen fiát a földre küldte meghalni, bebizonyította, hogy nem önző és nem is irigy. Amikor pedig azt mondja, hogy “ne csinálj magadnak” más isteneket, akkor csak arra kér, hogy elégedj meg azzal, amit csak ő tud adni! A mindennel! És mit vár el cserébe? Hogy felismerd, hogy mindene a tied! Én ebben az Istenben viszont teljes szívemből hiszek!
