szombat, december 13, 2008

Kedves Olvasók!

Elnézést kérünk, de számítógép meghibásodása miatt a szombati 'reggeli dicséret' csak este lesz olvasható.

Csizmadia Róbert

péntek, december 12, 2008

Vezess, taníts, Uram!

„Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem,
ösvényeidre taníts meg engem.

Vezess engem a te igazságodban és taníts engem,
mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged.”

Zsoltár 25:4-5

Dávid egy sokat tapasztalt ember volt. Volt része örömben és ürömben egyaránt. Volt nagyon közel az Úrhoz, de nagyon messze is Tőle. Ebben a zsoltárban Dávid úgy nyilatkozik, mint aki nem vágyik jobban másra, mint sem arra, hogy Isten akarata, tanítása, tanácsai szerint éljen. Minden bizonnyal azért, mert megtapasztalta, hogy másként élni nem érdemes!

Ez a tekintélyes, korában előrehaladott ember, aki ráadásul Izrael királya volt, nem restelli kimondani, hogy tanításra, vezetésre van szüksége. Ő, akitől a nép világos vezetést, határozott irányítást várt, azt mondja, hogy tanácstalan, segítségre, tanításra van szüksége. Dávid, bár Isten szíve szerint való férfiú volt (Cselekedetek 13:22), mégsem úgy jött erre a világra, hogy ismerte volna Istene ösvényeit, törvényeit, akaratát, ő is csak tanulással sajátíthatta el azokat.

Isten útjai nem természetesek a bűn miatt megromlott emberi természet számára. Az Úr ösvényei sokszor tárnak elénk számunkra idegen, szokatlan, vagy egyenesen kényelmetlen utakat. Isten útjai nem a mi útjaink, az Ő gondolatai nem a mi gondolataink (Ésaiás 55:8). Nekünk is, akárcsak Dávidnak, tanulnunk kell ezt az életet. Ebben a tekintetben gyermekek kell, hogy legyünk, hiszen életünk végéig taníthatóaknak kell maradnunk az Úr előtt.

Ha már jó néhány leckén túl is vagyunk az Úr iskolájában, akkor sem mondhatjuk, hogy eleget tanultunk már ahhoz, hogy egyedül is boldoguljunk. Dávid, a tapasztalt ember ugyanis ezt mondja: „vezess engem a te igazságodban…” vagyis folyamatos isteni vezetésre van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon az Úr útján.

Nekünk, akik Dáviddal együtt adventvárók vagyunk („mindennap várlak téged”) legyen ugyanez a ma reggeli kérésünk. Imádkozzunk, hogy jobban vágyjunk Isten útjai után, mint a világ csalfa örömei után. Gondoljunk többet a mi „szabadító Istenünkre”, akinek oly sokat köszönhetünk, s járja át szívünket a vele való közeli találkozás reménysége.

Csak az vágyik Isten útjai után, aki mindennap várja Őt! Várjuk Őt ma, holnap és holnapután, addig, amíg el nem jön, vagy amíg csak élünk. Várjuk Őt ma is, s kérjük, hogy tanítson minket az Ő ösvényeire és igazságára!

csütörtök, december 11, 2008

Isten útjai

„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR.”
Ésaiás próféta könyve 55:8

Az ember önzően gondolkodik, Isten pedig önzetlenül. Isten a csillagok-szegélyezte utakon jár, a mi útjaink meg sokszor teljesen járhatatlanok. Isten teremti a lehetőségeket, Ő szabja az útirányt, mindig tudja, hova akar eljutni, és ez mindig teljesül is. Istent nem lehet zavarba hozni azzal, hogy megváltoztak a körülmények. Amikor mi találunk ki magunknak úticélokat és útirányokat, akkor annak mindig eltévedés a vége. Pedig rövidebbnek és simábbnak látszik a miénk Istenénél. De hosszútávon derül ki, hogy Istené vezet hamarabb a célhoz, még akkor is, ha úgy tűnik egy-egy kereszteződésnél, hogy sokáig vár Isten az útirány megmutatásával.

Isten gondolatai nem a mi gondolataink. Sajnos. Sok esetben ez egészen komoly mélységekig lesüllyedhet. Péter megdorgálta Jézust, óvta a kereszthaláltól, mert eljátszott a gondolattal, hogy még a végén igaz lehet, amit Jézus mond a kínzásokról. Megrémült tőle és elkezdett menekülni. Mivel a saját vágyait nem látta teljesedni ilyen fekete jövendölés mellett, ezért úgy döntött, hogy rábeszéli Jézust: legyen szebb a történet vége. Jézus dorgálása még Péterénél is erőteljesebb volt, amikor Jézus nem tettért, nem is az indíttatásért feddte meg Pétert, hanem a gondolkodásmódja forrása miatt. Az indíték fele még tiszta is lehetett – a rövidtávra néző szeretet képes ilyen túlzásokba esni –, de a másik fele egyrészt a nagyravágyástól, másrészt Isten útjainak el nem fogadása miatt lett az ellenség eszköze.

Amikor nem akarjuk elfogadni, amit Isten kínál nekünk, az mindig az őscsaló első hazugságainak egyikéből ered. Amikor azt hisszük, hogy Isten nélkül messzebbre jutunk, azt illusztráljuk, hogy tudunk mi egyedül is olyanok lenni, mint Isten. Ha Isten komolyabbnak lát egy-egy helyzetet, amiben mi nem látunk veszélyt, akkor elhisszük az ellenségnek, hogy nem halunk meg. Amikor Isten komolyan szétválasztja a jót a rossztól és bemutatja, hogy nincs egyezés a kettő között, de mi nem látunk éles szakadékot a kettő között, hanem még magyarázkodunk is, akkor mi is a jónak és gonosznak tudói akarunk lenni egyszerre.

Isten még nem magyarázta el, hogy miért engedi a Kainoknak, hogy megöljék az Ábeleket, vagy miért történhet az, hogy a Sodomából isteni közbelépéssel maradékként megmenekült Lótok gyerekei miért esnek nagyobb bűnbe, mint azok, akik miatt elpusztult a város, ahol éltek. Nem tudjuk, miért nem lehet hamarabb detronizálni a Saulokat, hogy ne szenvedjenek olyan sokáig tőlük a Dávidok, miért nem lehet megúszni a lepecsételt veremben eltöltött oroszlánszagú éjszakákat, vagy miért nem lehet gyors a csoda, hogy a lábunk nem is érinti a földet és rögtön berepülünk Kánaánba. Nem tudjuk, miért a Jeremiásoknak kell mocskos ciszternába kerülniük és miért az Ésaiásokat fűrészelik ketté. De arra sincs magyarázat, miért olyan kegyelmes Isten, hogy minden üdvözültnek egy tökéletes testet ad az örökkévalóságban eltöltött vég nélküli időre, de ezzel egyidőben Jézus viselni fogja azt az öt sebhelyet, ami miatt egyedül Ő lesz az egyetlen nem tökéletes testű lény az egész világegyetemben egy egész örökkévalóságon át. Maga a Teremtő, Akitől a tökéletesség származik, lesz az egyetlen, aki testben nem lesz tökéletes. Miattunk…

Ez valóban nem a mi gondolataink szerinti...

szerda, december 10, 2008

Szívből megszentelni az Urat

„Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.”
(Péter apostol első levele harmadik fejezet 15. vers)

Péter apostol itt Ézsaiás könyvét idézi bátorításként a szenvedéseket átélő közösség számára. „A seregek Urát: Őt szenteljétek meg, Őt féljétek, és Őt rettegjétek!” (Ézs.8:13) Akház királyt és Júdát szír támadás fenyegette, ő pedig, hogy megvédje az országot, az Asszír királlyal kívánt szövetséget kötni. Isten ekkor küldte el Ézsaiást, hogy ne kössön szentségtelen szövetséget, inkább bízzon az Örökkévalóban.

Az első században a keresztény gyülekezeteket Róma vérszomjas császárai végérvényesen meg akarták semmisíteni. Sok hívő az életét áldozta az arénákban, mintsem meghajoljon az uralkodó előtt, vagy tömjént hintett volna az istenek oltárán. Természetesen voltak olyanok is, akik saját, vagy családjaik életét féltve inkább engedtek a nyomásnak és engedményeket tettek.

Ma nem üldöz bennünket senki, mégis hozzánk is szólnak ezek a szavak. Az ellenség ma nem szemtől szembe támad, hanem álruhában alattomosan. Ha figyelmetlenek vagyunk könnyen a megalkuvás csapdájában találhatjuk magunkat.

Isten szívünkben való megszentelése azt jelenti, hogy jóban, rosszban kitartunk mellette, és nem keresünk más ’szövetségest’. Nem saját elképzelésünk szerint oldjuk meg a problémás helyzeteket, ahogy a Szentírás tanácsol.
Készen állni mindig, megfelelni a hitünkről egyszerűnek tűnhet, de vannak helyzetek, amikor legszívesebben elhallgatnánk, hogy kihez is tartozunk. Nemcsak beszédben tagadhatjuk meg Istent. A cselekedeteink, a viselkedésünk éppúgy elárulja, mi lakik, vagy ki lakik a szívünkben, mint szavaink.

Ne felejtsük el, „látványossága lettünk a világnak.” (1Kor.4:9), és minden mozdulatunk, szavunk válasz lesz, mely hitünket, vagy hitetlenségünket bizonyítja.

kedd, december 09, 2008

„…csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen…”

”Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké. "
(Dániel könyve 12,3)

Gyerekkoromban (elég szeles lévén) egy nyári éjszakán a barátommal gondoltunk egyet, s a tanyájuk szalmafedelű istállójának tetején töltöttük az éjszakát. Felejthetetlen élmény lett számomra. Még ma is érzem a szalma finom, kesernyés illatát, hallom a pihenő állatok neszeit, emlékszem a szabadság páratlan érzésére, a kalandra, no és a csillagoktól hemzsegő gyönyörű égboltra. Ha nem akartam volna látni, sem tehettem volna mást ott a tetőn. Amerre csak nézel, minden felé szikrázó csillagokat látsz, melyeket semmi, de semmi nem takar el előled. Volt valami ünnepélyesség ebben az eseményben. Talán közelebb voltam Istenhez? Nem tudom.

Mai igénket olvasva úgy látom, a bölcs Dániel prófétát is megfogta a látvány. Ahogyan földünk történelmének utolsó időszakáról ír, talán épp feltekint a ragyogó égboltra, ahonnan mintha az egymást követő korszakok hitvallói integetnének neki mutatva a helyes irányt.

Bizony nem túlzás azt mondani, hogy úgy van szükség a hívő emberre, mint az égen a csillagra. Leginkább éjszakai túrán, vagy egyéb nem várt éjszakai esemény kapcsán értékelődik fel a tiszta, holdsugaras égbolt. Az ókori ember azonban gps-e nem lévén, a navigációs rendszerét is a csillagokban találta meg. Megfigyelések alapján napnyugta után is pontosan tudták merre kell tovább haladniuk, hogy céljukat elérjék.

Most, ahogy írok, döbbenek rá, milyen elhívásom is van nekem, mint keresztény embernek. Amit mondok, ahogy mondom, ahogyan élek, az bizony vezet embereket, ahogyan a csillagok az éjszakai utazót. Balgaság lenne ezt mondani: az én dolgom, hogy élek, mindenki találja meg a maga útját. Isten úgy határozott, hogy nem angyalokat küld, hanem Téged és engem, hogy világítsunk azoknak, akik tétován keresgélnek az élet sötétjében.
A jó hír az, hogy Ő bízik bennünk és megadja a szükséges képességeket a vezetéshez. Talán ma is küld valakit hozzánk…

hétfő, december 08, 2008

Megmutatja magát az Úr

„Én mondtam meg, hogy megszabadítalak, én hirdettem, nem valamelyik idegen isten. Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr -, hogy én Isten vagyok.”

(Ézsaiás könyve 43:12)

„Ugye megmondtam!” - mondja a szülő a gyerekének, aki a figyelmeztetés ellenére rosszat tesz, és szembesül fájdalmas következményével.
„Ugye megmondtam!” - mondja a magát okosnak tartó ember, miközben a másik kárán örvend.
„Hát nem megmondtam?” - kérdezi kioktatóan, vagy szánakozva valaki, miután látja, hogy bajba kerültünk.
Amikor Isten szól, nem kioktatni akar, hanem szeretne ráébreszteni bennünket, hogy ő nemcsak megmondja előre, hogy mi fog történni, hanem meg is szabadít a bajból. Isten nem utólag okoskodik, mint, ahogy mi szoktunk, hanem előre kijelenti azt, amit számunkra fontosnak tart.
Mai igénk elsősorban azoknak a „vakoknak” szól, akik egyszerűen nem látják meg Isten jelenlétét a mindennapokban. A szabadulás tapasztalata az a közös alap, melyet minden hívőnek át kell élnie. A teremtésről könnyű elfeledkezni, de a szabadulás ajándéka ma is éppolyan aktualitással bír, mint annak idején. „Én mondtam meg, én hirdettem ki előre, én vittem véghez” – mondja Urunk.
Nem a véletlen műve, nem a „sors” keze ami velünk történt. Ez Isten terve. Megszabadít a bajból, a bűnből, a bűn átkától.
Erre csak Ő képes, mert egyedül Ő az Isten. Milyen jó lenne ma meglátni Urunkat. Milyen jó lenne, ha akkor is meglátnánk, ha éppen nem bizonygatja feltűnő módon jelenlétét és hatalmát. Jó lenne tanúskodni Róla hitelesen és örömmel!

vasárnap, december 07, 2008

Kedves Olvasók! Szombatonként is megjelenik reggeli dicséret e hét végétől!
Ne félj, ne csüggedj!

„Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.”
Ézsaiás 41:10

A félelem úgy működik, mint egy nagyító. Kiemeli a részleteket. Emlékeznek a biológia órákra, amikor egy-egy levél, bogár került a górcső alá? Nagyon érdekesek, sokszor szépek a részletek. A szép és színpompás kukac nagyított felvételét megcsodáljuk ugyan, de azért legtöbbünk továbbra sem venné kézbe. Bárhogy is csodáljuk vagy szörnyülködünk is felettük, az egészen egyértelmű, hogy a levél bizony levél, a bogár pedig bogár marad. Bármely ijesztő is egy csáp, sosem lesz belőle agyar. Az nem más, mint egy felnagyított részlet.

Az életben sokszor tréfálja meg az embert a félelem. Felnagyít egy részletet, és mi máris egész életstratégiát építünk ki, hogy elkerüljük a legrosszabbat. Amikor a részlet betölti a horizontot, akkor pedig eluralkodik a lelken a csüggedés. Ráadásul a félelemnek és a csüggedésnek van egy nagyon kellemetlen tulajdonsága is: fertőző. Ezért figyelmeztet az apostol: „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsidókhoz írt elvél 12:15).

Isten a félelemmel és a csüggedéssel úgy veszi fel a harcot szívünkben, hogy rámutat az egészre: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened!” Felnézve a csillagos égre, eszünkbe juthat annak nagysága, aki mindent teremtett. Megcsodálva a hópelyhet, eltöltheti lelkünket annak gondoskodása, aki ilyen apró részletekre is ügyel. Mert a világban az igazán fontos: Isten! Milyen jó tudni, hogy „… nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (Apostolok Cselekedetei 17:28) Isten ott van minden emberi életben, ott áll mellettünk a legmegtörtebb állapotban is. Nemcsak egyszerűen együtt érez, vagy csalóka módon próbál vigasztalni, ahogyan mi emberek hadonászunk a közhelyekkel, melyek csak arra jók, hogy eltakarják a valóságot. Azt, hogy nem tudunk segíteni. Isten megáll mellettünk és megerősít, hogy szembe tudjunk fordulni a félelem forrásával. Megsegít, hiszen nincs módunkban, hogy megküzdjünk a sötétséggel egymagunk. És „győzelmes jobbjával támogat”, azaz átvezet azon a részen, ahol mi még nem jártunk, sőt kételkedünk benne, hogy van út egyáltalán. Mert Jézus utat nyitott - túl szenvedésen és halálon, túl csüggedésen és félelmen - a szerető Isten jelenlétébe.

Azt mondják, hogy „jobb félni, mint megijedni”. Isten azt mondja, jobb hinni, mit félni!