Nem a múlt határoz meg
Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának jutalmáért Krisztus Jézusban.
Pál nem úgy beszél, mint aki már mindent elért vagy mindent jól csinált. Inkább úgy szól, mint aki pontosan tudja, mennyi minden van mögötte, amin lehetne rágódni, amit lehetne szégyellni vagy magyarázni. Mégis hoz egy döntést. Nem engedi, hogy az határozza meg, ami már megtörtént.
Nem arról van szó, hogy ne emlékezne a múltjára, vagy hogy letagadná. Inkább arról, hogy nem engedi újra és újra ugyanazokat a gondolatokat pörögni magában. Mert amikor ebbe beleragadunk, és folyton visszanézünk, egyre kevesebb erőnk marad a jelenre.
Ismerős ez az állapot. Amikor valami megtörtént, és nem tudjuk elengedni. Visszatérnek mondatok, helyzetek, döntések, és észre sem vesszük, hogy ezek tartanak fogva. Lehet ez bűntudat, szégyen, vagy akár valami régi siker is, amihez ragaszkodunk. Mind képes visszahúzni.
Pál ezzel szemben azt mondja, hogy van egy pont, ahol el kell engedni ezt a belső kapaszkodást. Amikor arról beszél, hogy a cél felé fut, nem erőlködést ír le, hanem irányt. Nem a múlt felé néz, hanem arra, amit Isten készített számára. Ez a cél nem távoli és elérhetetlen, hanem egy élő kapcsolat, amely napról napra formálja az életet.
Ez az ige arra hív, hogy ne ragadjunk bele abba, ami mögöttünk van. Nem azért, mert nem számít, hanem mert Isten többet lát bennünk annál, mint ami már megtörtént. A múlt része az életünknek, de nem kell, hogy a jövőnk határa legyen.
Legyen ez a mai reggeled imája:
Uram, segíts elengedni azt, amihez túl erősen ragaszkodom.
Adj békét a szívembe a múltammal kapcsolatban.
Taníts megbocsátani magamnak is, úgy, ahogyan Te megbocsátasz nekem.
Segíts előre nézni, és meglátni azt az utat, amit ma készítesz.
Vezess, hogy ne a tegnap, hanem Te határozd meg a lépéseimet.
Ámen.
