Kettős élet

Ha nem járkálsz a nyugalom napján, kedvteléseid után az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az Úr szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, akkor gyönyörködni fogsz az Úrban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. – Az Úr maga mondja ezt.

Ézsaiás könyve 58:13-14

Kettős életet élt. Úgy gondolom, hogy nagy többségünk negatív éllel hallja ezt a mondatot. Mert először talán nem arra gondolunk, hogy volt egy ember, aki nappal szerény, becsületes munkával kereste meg visszafogottan a napi betevőt, ám amikor leszállt az éj, bátor, magabiztos szuperhősként mentette meg a világot az igazság oldalán harcolva. Sokkal inkább az jut eszünkbe, hogy valami nincs rendben, valami bűzlik a történetében, és előbb-utóbb csúnya vége lesz ennek.

De ne menjünk ennyire messzire, akár a szuperhős-, akár az „alvilági” szálon. Tökéletes példa a kettős életre Ézsaiás 58. fejezete. Röviden arról szól, hogy nem lehet imádni Istent, megszentelni a nyugalomnapot úgy, hogy közben embertelenül bánunk egymással. Isten előtt nem tudunk kettős életet élni.

A Vele és a másik emberrel való kapcsolat szétválaszthatatlan. A templomi, gyülekezeti istentisztelet nem ér semmit, ha a hétköznapokban nem figyelünk oda egymásra. Hiába az imádság és a mesteri módon megszerkesztett liturgia, hiába az összes magasztos ének és dicsőítés, hiába az úrvacsora, ha közben nem éljük meg, nem adjuk tovább Isten szeretetét. Lelkiségünk és vallásosságunk az életünk része, nem pedig egy szépen pingált álarc, amit felvehetünk a hét egyik különleges napján.

Egyek vagyunk és oszthatatlanok. Templomba bemenet és onnan jövet is.