Ki akarná?
Ki akarná, hogy bárki veszteséget éljen át? Épp, egészséges érzelmű, helyesen gondolkodó ember úgy önmagának is, mint másoknak is csak jót akar. Istennel kapcsolatban azonban sokan gondolják, hogy rosszindulatú. Mivel mindenható és mindenkinél hatalmasabb, elvárnánk tőle, hogy semmi rosszat sem engedjen meg az életünkben. Nem értjük, hogyha mindent Ő irányít és igazgat a földünkön, az életünkben, akkor hogyan fordulnak mégis rosszra a dolgok.
Nem akarnék most teológiai fejtegetésbe kezdeni, inkább gyakorlati oldalról világítanám meg a kérdést. Mint szülő, mint apa elég sok esetben tapasztaltam meg hasonlót. Mindig is a javát akartam a gyerekeimnek, előfordult, hogy erősebb, bölcsebb lévén jobban tudtam, hogy mi a jó nekik, mint ő maguk. De sajnos az is előfordult, hogy mindezek ellenére sem tudtam eléggé befolyásolni a körülményeket, vagy nem tudtam elég jó hatással lenni rájuk, hogy a rossz ne következzék be.
Édesapám is átélhette ugyanezt velem, annak ellenére, hogy nem volt vallásos ember. Nem emlékszem iskolás koromból olyan időre, amikor ne tanított arra, hogy most, amikor iskolába járok, élhetek leginkább a tanulás lehetőségével. Középiskolában mégis jobban érdekeltek más dolgok és hiába volt minden szép szó. Végül évekkel később, családos emberként tanultam meg mindazt, amit korábban is megtehettem volna, sokkal nagyobb áldozatok árán. Igaz, azt tanulhattam, amit szerettem volna, de a családom háttérbeszorulása nélkül ez nem lett volna lehetséges. Ettől akart édesapám megóvni minket.
Istennek is, mindenhatóságának ellenér is vannak korlátai és ezeket mi szabjuk meg, mi gördítjük elé saját szabad akaratunkból. Sőt, leginkább mások számára is, mások életében is mi, emberek okozunk rosszat, amit aztán az Isten próbál mégis az egyén számára jóra, üdvösségünk javára fordítani. Ezért lehetséges, hogy leginkább a próbákból, a nehézségekből tanulunk a legtöbbet önmagunkról, emberségünkről, jóságról és szeretetről. Sőt, még a jellemünk is ilyenkor formálódhat, hogy jobb emberekké válhassunk.
Hívő emberek számára ez a próbatétel a mások üdvösségének munkálása is. Elfogadni, segíteni, szeretni annak ellenére is az illetőt, hogy nem érdemli meg. Hiszen mi sem érdemeltük meg anno, amikor isten valakin keresztül megkeresett minket. És igen, ezért kell nekünk is elindulni és megkeresni minden elveszett, veszteségektől megkeseredett embert, hogy ők is átélhessék Istenünk mindet felülmúló kegyelmét és szeretetét rajtunk keresztül.
