Amnézia vagy megbocsátás?


„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” 



Vajon tudatában vagyok annak, mit kérek, amikor Jézus tanítása szerint imádkozom és elmondom ezt a kérést? Örülnék annak, ha az Úr úgy bocsátana meg, ahogyan én megbocsátok? Nem fenyeget az a veszély, hogy valójában ítéletet kérek a magam számára?

Min múlik az, hogy teljes szívből meg tudok-e bocsátani, amikor valaki megbántott? Látok olyan embereket, akik pontosan fel tudják idézni az őket ért sérelmeket akár évekre, évtizedekre visszamenőleg is. Olyan ez, mint amikor a bogáncs beleragad a ruhába, s alig tudod kiszedni belőle. Ismerek olyanokat is, akik nem emlékeznek vissza. Sok esetben képtelenek felidézni mi történt. Az előbbi csoport képtelen lenne a megbocsátásra? Az utóbbi csoportba tartozók biztos, hogy megbocsátottak? Nem lehet az, hogy csupán felejtéssel védekezik a lelkük a sérelmekkel szemben?
 
A megbocsátás tudatos döntés a túláradó szeretet mellett. Amikor úgy döntök, hogy nem az érdemei szerint bánok a másikkal, hanem tovább adom azt a kegyelmet, amelyből én is élek. Amikor leveszem a tekintetemet önmagamról, a sérelmemről, fájdalmamról és rá tudom bízni magamat, érdekeimet, szükségleteimet Istenre, és úgy tekintek a másik emberre, mint akiért Krisztus meghalt, akit Isten szeret, s akit meg akar menteni. Amikor nem elvárom, hogy a másik lépjen, hanem megteszem az első lépéseket felé.
 
Milyen nagy dolog kimondani ezt a kérést: Uram! Úgy bocsásd meg az én bűneimet, ahogyan én megbocsátok… Milyen felszabadító az, amikor megszabadulunk a tüskéktől, méghozzá nem úgy, hogy mélyen eltemetjük a fájdalmainkat, hanem úgy, hogy valóban megbocsátottunk! Éld át ennek örömét, és legyen a túláradó szeretet gyógyító befolyássá általad ma is!
 
Legyen áldott a napod!