Menedék

„Az örök Isten a te menedéked, örökkévaló karjai tartanak.”

Lassan változnak a mindennapok, lazulnak a korlátozások, és tehetünk néhány apró lépést vissza a régi, megszokott felé. Hogy mennyit? Nem tudjuk. És azt sem, hogy meddig. Azt sem, hogy lesz-e majd következő hulláma a fertőzésnek? Vajon legyőzhető-e végleg, vagy meg kell tanulnunk együttélni vele? Ha igen, ha nem, hogyan? Még mindig sok a megválaszolatlan kérdés. 

De van, ami vagy inkább Aki nem változik. Aki örök. Aki menedéket nyújt a legnehezebb, legkiszámíthatatlanabb, legemberpróbálóbb időkben is. Akire bátran támaszkodhatsz, mert nem fog becsapni, nem  fog hátba szúrni, kihasználni, megcsalni. Aki megérti mindazt, ami lezajlik benned, aki nem veszi rossz néven, ha végre igazán megéled az érzelmeidet, és zokogsz, kiabálsz vagy épp némán merengsz a messzeségben. Aki megtart, történjék bármi is. Aki megtart örökké. 

Mert nagyon is jól tudja, mennyi fájdalommal, örömmel, kérdéssel és kétellyel jár az ember élete, hisz megélte Ő is harmincegynéhány éven keresztül. Tudja, milyen elveszíteni, gyászolni valakit, jól ismeri az éhséget, szomjúságot, az emberségesség utáni olthatatlan vágyat. Tapasztalta a fizikai és lelki fájdalom teljes skáláját, és jól tudja, milyen érzés az utolsó levegővétel. 

Krisztus eljött közénk, hogy bemutassa, milyen Isten valójában, és ezt úgy tette, hogy közben megélte, milyen az ember valójában. Mindezt azért, hogy neked ne kelljen tovább menekülnöd, hogy végre elérhessenek az örökkévaló karok, és kiemelhessenek a biztos pusztulásból. Hogy meglásd a kereszten a szeretet retusálatlan arcát, és meghozd a döntést jó és rossz között. 

Hát jöjj Hozzá ma reggel! Vedd be magad az igazi menedékbe, és engedd, hogy átöleljenek, gyógyítsanak, szolgálatra indítsanak a sebhelyes karok!