Isten munkája bennünk
Köztudott,
hogy Pál apostol sajátos gondolatmenetének következtében, írásaiban
előfordulnak nehezebben érthető részek, mint például a Filippi levél eme
szakasza is.
A
fejezet eleje az egyik legszebb Krisztus-himnusz, melyben Megváltónk alázatát,
engedelmességét, önfeláldozását állítja elénk példaként. Majd úgy tűnhet,
mintha ezt áthúzná azzal, hogy az üdvösségünk tőlünk függ „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket”
(12.vers). Aztán ismét egy éles váltás és azt olvassuk; Isten megcsinál
helyettünk mindent, mi pedig nyugodtan hátradőlhetünk.
Hogy
is van ez? Akkor most pontosan kitől függ az örök életünk? Nekünk kell
’félelemmel és rettegéssel’ megizzadni érte? Nekünk kell minden idegszálunkat
megfeszítve megjobbítani magunkat? Vagy engedjük, hogy az érzéseink kontrollálatlanul felszínre törjenek, hiszen majd az Úr elrendez mindent,
akaratot és cselekvést egyaránt?
Azonban,
velünk ellentétben Pál nem szembeállítja egymással ezt a két gondolatot, hanem a
’mert’ szócskával, az indokra utalva összekapcsolja, visszautalva Jézusra, aki
tetteink mozgatórugója.
Lényegében
arra mutat rá, hogy mindig Isten kezdeményez. Megelőzött a szeretetben, „mikor
még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt” (Róm.5:8), „aki fel is
támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is
érettünk.” (Róm.8:34).
Isten
akarata, hogy mindannyiunkat visszaszeressen és ezt a szeretetét ma is
kifejezésre juttatja, amikor vágyat ébreszt, hogy kapcsolatba lépjünk Vele,
amikor megszólít a Szentíráson keresztül. Ő mindig értünk munkálkodik.
És
aki ezt a végtelen szeretetet szemléli, aki engedi, hogy Isten így megragadja,
az nem is mondhat, nem is tehet mást, mint az apostol:
„A
Krisztusnak szerelme szorongat minket, Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt
mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik
élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és
feltámasztatott.” (2Kor 5:14-15)
