“Nem szabad hinni senki másba”
Zsoltárok könyve 20:8
Itt szuszogsz mellettem, épp az ebéd utáni “nemakaromalvás” perceit megtöltve álommal, én pedig merengek ezen az igén. Az a csöpp kisbaba, aki voltál, szinte már eltűnt. Dacoskodsz javában, egyre többször halljuk a szádból, hogy “De”, amire mi korábban azt mondtuk, “nem”. Már szól belőled a “Nemakarom”, és már nagyon jól alkalmazod arra a dologra, hogy “nem szabad”, amihez valójában neked nincs épp kedved. Kezded jobban tudni a dolgokat, mint apuci meg én, de azért a kiakadás utáni vígaszt még mindig nálunk keresed, és még tudod és vallod, hogy a mi kezünkben vagy igazán biztonságban.
Tudod, én rosszabb vagyok nálad. Mert én is dacolok. Jobban, mint te. Csak én úgy gondolom, hogy Istennél tudom jobban a dolgokat. És mondom, csak mondom az érveimet, néha nyugodtan, néha dühös könnyekkel küzködve. És vádakat szórok felé, és rácsapom az ajtót, és elhagyja a számat számtalan “nemakarom”.
De van, amit akarok. Akarom azt a bizalmat, ami benned van felénk. Akarom, hogy a “hisztik” után az Ő karjaiban találjak vígasztalást. Akarom, hogy az agyam, ha még sokszor csak rejtett zugában, de ott legyen, Nála vagyok biztonságban.
Akarom a hitet, ami csak erősebb lett a lázadásaim, küzdelmeim után. Akarom, hogy csak Belé kapaszkodjak, hogy Őt lássam mindenben Mindenhatónak. Akarom, hogy Ő legyen az egyetlen kapaszkodó.
Mert mindenem Tőle van. Mindent neki köszönhetek. Téged is. Téged az egyik legjobban. És igazán Rá van szükségem akkor is, amikor a büszkeségem ezt nem akarja megvallani.
Mert lehet sok dologba kapaszkodni, meg lehet próbálni kihúzni a hajunknál fogva önmagunkat a sárból. Tehetünk megannyi kísérletet, de igazi megváltást csak Isten tud adni. Ő az, aki lefizette az árat, Ő az, aki a vérével pecsételte meg a valódi kegyelmet. Ő az, Akiben érdemes hinni. És senki másban.
