Vajon ami fontos, tényleg fontos?
„Mert tudom, hogy
megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm,
és saját testemben látom meg istenemet.”
Jób könyve 19:25-26
(Neovulgata)
Akkor döbbentem rá
először, hogy öregszem, mikor kedvenc gyerekkori hősfiguráimat, He-Mant és
társait egy játékmúzeum vitrinében pillanthattam meg. Eltelt az idő. Pedig
egykor hogy rajongtam értük. Magyarországon nem nagyon lehetett beszerezni, úgy
hogy minden egyes márkát (ez egy kőkorszaki fizetőeszköz, még az Euró előtt),
amelyet németországi rokonaimtól kaptam, gondosan félretettem, hogy megvehessem
egyik vagy másik figurát. Talán tízet is összegyűjtöttem, és barátaimmal sokat
játszottunk velük. Ma már csak egy maradt meg – kit tudja hova tűnt a többi az
évek alatt. Talán bánom, hogy a többi figurát nem mutathatom meg fiamnak, de
olyan nagyon nem izgat már a kérdés. Fölnőttem. Más dolgok foglalkoztatnak, és
más dolgokat gyűjtök. Néha azon gondolkodom, vajon eljön majd az az idő is,
amikor azok a dolgok, melyeket most fontosnak tartok, jelentéktelenné
zsugorodnak majd? Szinte megijedek ettől a fölvetéstől. Pedig biztosan így
lesz.
Valami ilyesmiről
beszél Jób is. Sok minden van az ember életében, jó is, rossz is. A jóhoz
makacsul ragaszkodik, de a rosszat is megtartja emlékezetében, föl-föl idézi,
és képtelen szabadulni tőle. Mindenki életében eljön azonban az a pillanat,
amikor az egész élete átértékelődik. A halálos ágyán senki sem a gyerekkori
hősfiguráira gondol, és a felnőtt kor fontoskodó ügyletei is gyermetegnek
látszanak olyankor. Ekkor derül csak ki, hogy mi az, ami igazán fontos. Jób
tudta ezt, és ez adott neki reménységet. Tudta, hogy a megváltója él, és ha
most meg is kell halnia, Isten föltámasztja, és saját szemével láthatja meg őt.
Végezzük a hétköznapi teendőinket, foglalkozzunk
az általunk lényegesnek ítélt dolgokkal, játszunk, tanuljunk, dolgozzunk! De a
legfontosabb, hogy Jóbbal együtt mi is tudjuk, a mi megváltónk is él!
