Isten nem személyválogató
Éppen ma 50 éve, hogy a nagypapa, a fia és az unokája ott
állt egy népes kis csapattal Győrben, az uszodában. Mindhárman meghallották
Jézus hívását és döntöttek mellette. Elérkezett a keresztség pillanata. Megható
volt. Emlékezetes. Isten valóban nem személyválogató. A nagy mélységben
szólította meg egyiküket, másikukat az ÉLET indulásánál, a harmadik még szinte
gyermek volt. Isten nem személyválogató.
„A szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert nekik éppen
úgy megadta a Szentlelket, mint ahogy nekünk is, és semmi különbséget nem tett
közöttük és közöttünk, mert a hit által tisztította meg a szívüket.”
Apostolok
cselekedetei 15. rész 8-9. vers
Elgondolkodtam. Mi történt azóta? Eltellett ötven év!
Csaknem egy emberöltő. S mivel én vagyok az a „szinte még gyermek” – számot
vetettem magamban, hogy az az Isten, aki elhívott 50 évvel ezelőtt – ma vajon
hogyan lát engem? Növekedett a hitem? Erősödtem? Beváltottam hozzám fűzött
reményeit? Tökéletes volt az életem átadása? Nem tartottam meg magamnak belőle
egy picike részt, amihez azt mondom: ezt azért már Te sem akarhatod Uram! Most
kérlek, fordulj el, mert bűnbe fogok esni. Merthogy az olyan jól esik. Hogyan
tekint rám az én mennyei Atyám? Kaptam egy sanszot, ahogy Te is kaptál. Mit
tettünk vele? Betöltöttük azt a célt, feladatot, amit nekünk szánt?
Hiszem és vallom, hogy az az Isten, aki nem személyválogató,
aki mindezidáig megtartott, aki alkalomról alkalomra új lehetőséget adott – ma is
a helyén van. Szeret engem éppúgy, ahogy szeret téged. Aki megadta a
Szentlelket, és nem vonta vissza, aki bizonyságot tett az angyalok előtt rólad
és rólam, az az Isten mérhetetlenül vágyik már a nagy találkozásra velünk.
Határozd el ma, hogy még szorosabbra fonod karodat Jézus karjába! Határozd el,
hogy az Ő erejével ellenállsz a közömbösségnek, a fásultságnak. Határozd el,
hogy találkozni akarsz vele. Én is ezt teszem! Akkor hát előre!
Itt találsz egy kedves éneket és egy verset.
NŐTTÉL-E
GYERMEKEM?
Atyámnak
műhelyében egy ajtót ismerek,
Mit néma
áhítattal szemléltem, mint gyerek,
Atyám
kezével írva rajt sok jel és vonás
Értelmét
csak mi tudtuk, de meg nem érti más.
Mi
gyermekek, ha néha betévedtünk ide,
Tanulmányozni
kezdtük a sok jelt ízibe.
Világosan
kitűnt itt sok érdekes adat,
Hogy
évről-évre mennyit nőttünk egy év alatt.
S
kedvünket még fokozta, ha - mint tette apánk,
Irónt s
vonalzót véve, a mérést folytatánk,
S befutva
jó anyánkhoz, újságoltuk a hírt,
Hogy íme,
mind a hányan nagyot nőttünk megint.
- De
egyszer - míg anyámnak jelentést így teszek,
Hogy én
már innen-onnan felnőtt ember leszek,
Furcsán
mosoly’g reám, s így szól: "Oh mondd nekem,
Vajon,
mint "lelki ember", nőttél-e gyermekem?"
Növekszünk
mind a korban, míg évet év követ;
Hogy
életünk mulandó, s a vég felé siet,
Azt minden
óra jelzi, - használjuk jól ki hát,
Mert
éltünk itt rövid bár, - örök lesz odaát.
Krisztus
kertjébe vagy már beplántálva te itt,
Élted
meghozza-e a Lélek gyümölcseit?
Figyeld
meg, hogy Megváltód lágyan és csendesen
Megkérdi
minden este: "Nőttél-e gyermekem?"
Ájtatosan
figyelve hallom anyám szavát,
Érzem,
hogy amit most mond, mélyen szívembe vág,
És bár sok
jó tanács üres szó volt nekem
Ez egy
szót nem felejtem: "Nőttél-e gyermekem?"
A
nagyvilágba mentem, hogy férfivá nőttem,
S
szülőföldemre vissza évek multán jöttem.
S hogy ím
leszáll az este, és minden elpihen,
Anyám
megszólít halkan: "Nőttél-e gyermekem?"
Mint
egykor volt, a szíved jó föld-e még vajon,
S van,
amit elvetettem, áldás a jó magon?
Üres vagy
telt kalász-e, mit élted megterem,
Belső
hitéletedben nőttél-e gyermekem?"
Oh drága
szent örökség, anyám mit rám hagyott!
E szó az
élet útján folyvást felém ragyog.
S nem hagy
lankadni, esni, ha sötét estéken
Hallom az
Úrnak hangját: "Nőttél-e gyermekem?"
(Németből
fordította:
Vargha Gyuláné)
