Újévi kívánság

"Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is."

Máté 6,19-21

Egy régen tanult vers jár a fejemben, mely egyre követelődzőbb, egyre hangosabb szavakkal kér, sőt nem is kér igazán. Nagy László régi sorai mintha most is tökéletesen visszatükröznék újévi kívánságainkat.

Nagy László:

Adjon az Isten szerencsét,
szerelmet, forró kemencét,
üres vékámba gabonát,
árva kezembe parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen korán az ágyra hevernem.
Kérdésre választ ő küldjön,
hogy hitem széjjel ne dűljön.
Adjon az Isten fényeket,
temetők helyett életet -
nekem a kérés nagy szégyen,
adjon úgyis, ha nem kérem.

A lázadó hang mögött azonban ott van a tisztelet is. Mert minden, ami a mindennapi élet szükséglete – a jó sors, a kenyér, a barátság, a világosság, sőt még a létkérdésekre adott válasz és maga az élet is –, az Isten ajándéka.

Beszédes Nagy László hallgatása is. Mert nem szól kincsekről, gazdagságról és tobzódó élvezetekről sem. Nem kívánja a mindennapi hívságainkat, megmarad az egyszerűségnél, ami a boldogság, a megelégedés igazi forrása.

Újesztendő köszönt ránk. Mindannyian reménységgel és váradalommal a szívünkben tekintünk felé. A különbség csak ezekben az apróságokban rejlik: Mit kívánunk? Kitől reméljük?

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

Gyakorlati teológia