A szülők tisztelete
„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.”(Mózes második könyve 20. fejezet 12. vers)
Társadalmunk válságos állapotát jól jelzi erkölcsi értékeink válsága, mely leginkább társas kapcsolataink torzulásában mutatkozik meg. Ezen kapcsolatok közül mindannyiunk életében különösen kiemelt helyet foglal el a család.
Sajnos, láthatjuk, milyen messze kerültünk attól Isten által tervezett szeretetközösségtől, melyet a családnak jelentenie kéne. Férj és feleség külön él. Válás. Csonka családban felnövő gyermekek. Házasságon belüli erőszak. Félelem. Bizalmatlanság.
Szemünk láttára teljesedik: amit a gyermekeknek kell átélni: „Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is” (Luk.21:16) Illetve, amit a szülők és nagyszülők tapasztalnak: „Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek.” (2Tim.3:2)
Milyen szomorú, átélni a megbecsülés elhalványulását és eltűnését. Gyermekként azt hangoztatjuk: „az én apukám a legerősebb”; „az én anyukám a legszebb”. Ám miután meglátjuk, hogy ők sem tévedhetetlenek és egyre jobban öntudatra ébredünk, azt érezzük: ők a korlátai vágyaink teljesülésének, s menekülünk otthonról. S gyakran, mikor elveszítjük őket jövünk csak rá, mennyire igazuk volt.
Ugyanakkor megindító megtapasztalni ennek ellenkezőjét. A szülők iránti tisztelet legszebb iskolapéldáját egy már az ötvenes éveiben járó férfitől láttam. Idős, beteg édesanyját, leánytestvérét megszégyenítő módon otthonában olyan odaadóan gondozta.
A lakást takarította, főzött, mosott, vasalt. Az utolsó időszakban, pelenkázta, etette, itatta, de a néni már fel sem ismerte őt, mint saját fiát. S mikor megkérdeztem: nem lenne könnyebb rábízni édesanyját egy otthonra, azt válaszolta: Ha az anyám csecsemőként etetett, itatott, tisztába rakott, felnevelt, és nem dobott el magától, én sem adom oda másnak.
Így ma azért imádkozom, a te életedben is legyen valóság a mennyei Atya ígérete:
„Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz.” (Mal. 4:5-6)
Sajnos, láthatjuk, milyen messze kerültünk attól Isten által tervezett szeretetközösségtől, melyet a családnak jelentenie kéne. Férj és feleség külön él. Válás. Csonka családban felnövő gyermekek. Házasságon belüli erőszak. Félelem. Bizalmatlanság.
Szemünk láttára teljesedik: amit a gyermekeknek kell átélni: „Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is” (Luk.21:16) Illetve, amit a szülők és nagyszülők tapasztalnak: „Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek.” (2Tim.3:2)
Milyen szomorú, átélni a megbecsülés elhalványulását és eltűnését. Gyermekként azt hangoztatjuk: „az én apukám a legerősebb”; „az én anyukám a legszebb”. Ám miután meglátjuk, hogy ők sem tévedhetetlenek és egyre jobban öntudatra ébredünk, azt érezzük: ők a korlátai vágyaink teljesülésének, s menekülünk otthonról. S gyakran, mikor elveszítjük őket jövünk csak rá, mennyire igazuk volt.
Ugyanakkor megindító megtapasztalni ennek ellenkezőjét. A szülők iránti tisztelet legszebb iskolapéldáját egy már az ötvenes éveiben járó férfitől láttam. Idős, beteg édesanyját, leánytestvérét megszégyenítő módon otthonában olyan odaadóan gondozta.
A lakást takarította, főzött, mosott, vasalt. Az utolsó időszakban, pelenkázta, etette, itatta, de a néni már fel sem ismerte őt, mint saját fiát. S mikor megkérdeztem: nem lenne könnyebb rábízni édesanyját egy otthonra, azt válaszolta: Ha az anyám csecsemőként etetett, itatott, tisztába rakott, felnevelt, és nem dobott el magától, én sem adom oda másnak.
Így ma azért imádkozom, a te életedben is legyen valóság a mennyei Atya ígérete:
„Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz.” (Mal. 4:5-6)
