Visszatekintve
Az ember - ki erre a világra született- csak lassan értette meg, hogy élete - éppúgy, mint minden más is- egyszer véget ér. Elmúlt már a boldog gyermekkora, megélt minden, mamája által olvasott mesét. Ő volt a legkisebb fiú, a hétfejű sárkányt legyőző királyfi, a törökverő párbajhős és megmentett mindent és mindenkit, de rájött arra, hogy idős mamáját nem mentheti. A sötét koporsó, a jajgató gyászének széttépték az illúziót.
Ifjonti hévvel vetette magát a tudomány tengerébe és kereste, kutatta a minden-miértre adható választ; de csak újabb kérdéseket talált. Aztán a kétségek, a talányok útvesztőjében egy fénysugár törte meg a szürke egyhangúságot: „Van remény, ez az út, ezen járjatok!” – szólt az Isten Igéje. És ő hitt, mert hinni akart, bizalommal járta az igazak ösvényét, pedig nem volt könnyű. A próbák megedzették hitét, elméje hőn áhított bölcsességre lelt, szíve megnyugodott. Pedig nem gondolta. Mert volt, hogy háborgott, mint a tenger; volt, hogy elcsüggedt, mert törött érzelmeit tudta csak imában Isten elé tárni, és igen, sokszor csak üresnek érezte magát, bűnei miatt hiteltelennek.
Harcát meg kellett vívnia, rájött: a legnagyobb ellenség nem más, mint saját maga. Pedig volt, hogy gúnyolták, szidták, ütötték ellenségei; kihasználták, kifosztották édes-nyelvű, álságos „barátai”. Saját keménysége, hasznavehetetlen tulajdonságai keserítették el legjobban szívét. Ilyenkor mindig jött valaki, egy kedves vigasztaló, egy társ a magányos napokban, aki megvidámította és ő új erőre kapott. Máskor meg ő lett annak vigasztalója. Hálás volt Istennek a társért, a társakért, hogy nem volt többé egyedül.
Ő is Társ akart lenni, és tudott tenni, amikor kellett. Nem magát nézte többé, hanem a másikat. Azt nézte, hogyan segítsen és mikor. Azt akarta adni, amire a másiknak szüksége volt és akkor, amikor szüksége volt. Sokat imádkozott, hogy ne késsen el, hogy ne legyen ennél semmi sem fontosabb. Így találta meg az önzetlenség boldogságát.
Semmi más, csak az idő állíthatta meg. Nem fájt semmilyen veszteség eléggé, nem vehette el kedvét többé semmi átok. Csak a múló idő parancsolt megálljt, és a csont-koptató, ember-faló idő társa, az öregség. Amikor beteg lett, szíve hálával telt meg az úton szerzett emlékei miatt. Hálaimájának szavai az Ige szavai voltak: „Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet.” (Jób 10,12) Majd lehunyva szemét arra gondolt: „Csak egy pillanatnyi idő, és belépek az Örökkévalóság kapuján…”
Restás László
Ifjonti hévvel vetette magát a tudomány tengerébe és kereste, kutatta a minden-miértre adható választ; de csak újabb kérdéseket talált. Aztán a kétségek, a talányok útvesztőjében egy fénysugár törte meg a szürke egyhangúságot: „Van remény, ez az út, ezen járjatok!” – szólt az Isten Igéje. És ő hitt, mert hinni akart, bizalommal járta az igazak ösvényét, pedig nem volt könnyű. A próbák megedzették hitét, elméje hőn áhított bölcsességre lelt, szíve megnyugodott. Pedig nem gondolta. Mert volt, hogy háborgott, mint a tenger; volt, hogy elcsüggedt, mert törött érzelmeit tudta csak imában Isten elé tárni, és igen, sokszor csak üresnek érezte magát, bűnei miatt hiteltelennek.
Harcát meg kellett vívnia, rájött: a legnagyobb ellenség nem más, mint saját maga. Pedig volt, hogy gúnyolták, szidták, ütötték ellenségei; kihasználták, kifosztották édes-nyelvű, álságos „barátai”. Saját keménysége, hasznavehetetlen tulajdonságai keserítették el legjobban szívét. Ilyenkor mindig jött valaki, egy kedves vigasztaló, egy társ a magányos napokban, aki megvidámította és ő új erőre kapott. Máskor meg ő lett annak vigasztalója. Hálás volt Istennek a társért, a társakért, hogy nem volt többé egyedül.
Ő is Társ akart lenni, és tudott tenni, amikor kellett. Nem magát nézte többé, hanem a másikat. Azt nézte, hogyan segítsen és mikor. Azt akarta adni, amire a másiknak szüksége volt és akkor, amikor szüksége volt. Sokat imádkozott, hogy ne késsen el, hogy ne legyen ennél semmi sem fontosabb. Így találta meg az önzetlenség boldogságát.
Semmi más, csak az idő állíthatta meg. Nem fájt semmilyen veszteség eléggé, nem vehette el kedvét többé semmi átok. Csak a múló idő parancsolt megálljt, és a csont-koptató, ember-faló idő társa, az öregség. Amikor beteg lett, szíve hálával telt meg az úton szerzett emlékei miatt. Hálaimájának szavai az Ige szavai voltak: „Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet.” (Jób 10,12) Majd lehunyva szemét arra gondolt: „Csak egy pillanatnyi idő, és belépek az Örökkévalóság kapuján…”
Restás László