Jó az Isten házában lenni
„Mert jobb egy nap a te tornáczaidban, hogysem ezer másutt; inkább akarnék az én Istenem házának küszöbén ülni, hogysem lakni a gonosznak sátorában!”
(84. Zsoltár 11. vers)
(84. Zsoltár 11. vers)
A Zsoltárok könyvében Dávid megfogalmazásában, többször előfordul az Isten háza kifejezés, noha tudjuk maga a Ház csak később, Salamon idejében épült fel (2Sám.7:12-13).
Az ott folyó szolgálatot ismerve pedig egyértelmű, hogy sem Dávid, és egyetlen énekes lévita sem léphetett be magába a hajlékba. Az egyszerű közember pedig legfeljebb az udvarban tartózkodhatott, míg bemutatta áldozatát.
Mai kérdésünk az lehet; mindezek tudatában mégis mi volt az, ami olyan kívánatossá tette az Isten hajlékát? Hiszen üres kézzel nem is lehetett az Úr elé járulni (2Móz.23:15).
Ugyanakkor nem volt prédikáció sem, csupán a papok általi áldozatbemutatás. A pórnép nem mondott költeményt, hanem a léviták előre meghatározott időben és módón szolgáltak énekkel és zenével. És persze nem volt gyermektörténet, színdarab, vetítés…
Azt hiszem, sokan nagyon unalmasnak tartanának egy korabeli istentiszteletet, ahol nem az ember, nem az emberi ’produkció’, hanem a helyettes áldozat áll a középpontban.
Manapság kézzel fogható, ahogy a New Age elveit valló posztmodern ember számára mindenféle kötött liturgiájú istentisztelet unalomba süllyed, Isten háza az ilyennek nem több, mint az a belső szoba, ahol akkor és úgy tiszteli mindenki a neki szimpatikus istent, ahogy éppen jól esik.
Bizony, mi is küzdünk, azzal a kérdéssel, hogyan lehetne vonzóvá tenni Isten házát és az ott folyó szolgálatot, nemcsak környezetünk, hanem hívő tagjaink számára is.
Sokszor láthatjuk, hogy a ’panem et circenses’ (kenyeret és cirkuszt) gyakorlata átmeneti megoldást hoz. Nagy, zajos népünnepélyek, sosem látott szenzáció-istentiszteletek, istenített sztár-prédikátorok, …
És mindeközben Isten templomának közepette ott a trón, melyen nem az ember ül, hanem az igazi áldozat; a megöletett Bárány és körötte az angyalok serege, akik sosem unják meg az örökkévaló hallelúját zengeni.
Bizony én is vágyom már az Úr házában lenni, Megváltóm lábához borulni és hálát adni egy örökkévalóságon át!
Az ott folyó szolgálatot ismerve pedig egyértelmű, hogy sem Dávid, és egyetlen énekes lévita sem léphetett be magába a hajlékba. Az egyszerű közember pedig legfeljebb az udvarban tartózkodhatott, míg bemutatta áldozatát.
Mai kérdésünk az lehet; mindezek tudatában mégis mi volt az, ami olyan kívánatossá tette az Isten hajlékát? Hiszen üres kézzel nem is lehetett az Úr elé járulni (2Móz.23:15).
Ugyanakkor nem volt prédikáció sem, csupán a papok általi áldozatbemutatás. A pórnép nem mondott költeményt, hanem a léviták előre meghatározott időben és módón szolgáltak énekkel és zenével. És persze nem volt gyermektörténet, színdarab, vetítés…
Azt hiszem, sokan nagyon unalmasnak tartanának egy korabeli istentiszteletet, ahol nem az ember, nem az emberi ’produkció’, hanem a helyettes áldozat áll a középpontban.
Manapság kézzel fogható, ahogy a New Age elveit valló posztmodern ember számára mindenféle kötött liturgiájú istentisztelet unalomba süllyed, Isten háza az ilyennek nem több, mint az a belső szoba, ahol akkor és úgy tiszteli mindenki a neki szimpatikus istent, ahogy éppen jól esik.
Bizony, mi is küzdünk, azzal a kérdéssel, hogyan lehetne vonzóvá tenni Isten házát és az ott folyó szolgálatot, nemcsak környezetünk, hanem hívő tagjaink számára is.
Sokszor láthatjuk, hogy a ’panem et circenses’ (kenyeret és cirkuszt) gyakorlata átmeneti megoldást hoz. Nagy, zajos népünnepélyek, sosem látott szenzáció-istentiszteletek, istenített sztár-prédikátorok, …
És mindeközben Isten templomának közepette ott a trón, melyen nem az ember ül, hanem az igazi áldozat; a megöletett Bárány és körötte az angyalok serege, akik sosem unják meg az örökkévaló hallelúját zengeni.
Bizony én is vágyom már az Úr házában lenni, Megváltóm lábához borulni és hálát adni egy örökkévalóságon át!
