szombat, november 07, 2009

Hatalom a jóra

„saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.
Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében,”
János 1.11-12 (Új fordítás)

Nem könnyű jót tenni, pedig úgy akarjuk, de nincs hozzá elég erőnk, elég hatalmunk. Mint ahogy semmi sem hullik magától az ölünkbe, ez sem. Sok elutasítással találkozunk, amíg végül, talán elérjük a célunk, vagy belefásulunk.
Legjobban nem az idegenek, hanem a barátok, a család visszautasítása fáj. Mert az idegen az más. Ő még nem ismer, nem tudja, ki vagyok, mit és miért akarok. Nem ismeri a nyelvet, amit beszélek, könnyen félreérthet, mert nehezebben veszi a lapot. A mieink viszont régóta társaink utunkon. Hiszen már fél szavakból is megértjük egymást, ismerjük még a másik rezdülését is. Tudhatnák szándékainkat, érzéseinket, hozzájuk való viszonyunkból.
Sokszor azonban a rólunk való ismeret a gát. Hiszen jól tudják erényeink mellett hibáinkat is. Pontosan tisztában vannak vele, mit, mikor, hogyan rontottunk el; mit kellett volna másként. Jellemünk, cselekedeteink homályos, törött tükrén keresztül szemlélik bennünk az istenképmást, így nem csoda, ha torz a sziluett.
Ezért kell – ha jót szeretnénk tenni – elfogadás várás, adni akarás helyett, nekünk kaput nyitnunk, nekünk befogadni Őt maradéktalanul. Nem vitatkozni, nem ágálni. Elfogadni, hogy minden, amit Ő ad nekünk – legyen az bármily nehéz és kevéssé érthető is – az a jobb. Így megtapasztaljuk az Isten csodálatos, folyvást megváltoztató, növekedést adó erejét, és hatalmat kapunk arra, hogy jót tegyünk másokkal.